Varga Ádám már kisgyerekkorától kezdve orvosnak készült, majd egy hallgató korában rajta végrehajtott vakbélműtét után választotta a sebészetet. Transzplantációs sebészként ő végezte el Pécsett az ezredik szervátültetést, újító elképzelései és megoldásai pedig már a szélesebb szakmai közeg elismerését is kivívták. A PTE KK Sebészeti Klinika egyetemi tanársegédjével a transzplantációs sebészet izgalmas, ám nehéz területéről, izgalmas újításairól és terveiről beszélgettünk.
Stemler Miklós írása
Egy műtéttel járó súlyos betegség számos reakciót kiválthat, azonban valószínűleg keveseket késztet arra, hogy ők maguk is sebésznek csapjanak fel. Ám ha a szóban forgó illető gyermekkori álma az orvoslás, és orvoshallgatóként kerül a műtőasztalra, akkor az meglehetősen speciális eset. Ez történt dr. Varga Ádámmal, aki egy gyulladt vakbélnek köszönhetően találta meg hivatását. Ez persze nem ment egyik percről a másikra.
„Bár egyetlen orvos sem volt még a szűkebb és tágabb családomban, számomra már kisgyerekkoromtól kezdve világos volt, hogy orvos szeretnék lenni, a szüleim szerint kicsi gyerekként is ezt válaszoltam már a »mi leszel, ha nagy leszel« kérdésekre. Céltudatosan készültem erre az általános- és a középiskolai évek során, és nem volt B tervem a felvételikor sem; úgy voltam vele, hogy ha most nem vesznek fel, akkor megpróbálom a következő évben” – idézi fel a kezdeteket.
A felvételi azonban egyből sikerült, mégpedig a pécsi orvosira, Ádám ugyanis ebből a szempontból is igen céltudatos volt.
„Eredetileg körmendi vagyok, így jóval egyszerűbb lett volna Budapesten továbbtanulnom, de sohasem vonzott a főváros. Pécset valamennyire ismertem már, tetszett a város családiasabb hangulata, és a nyílt nap is nagyon jó élmény volt.”
Bár először gyermekorvosnak készült, másodéves korában magával ragadta a sebészet szépsége. Ehhez pedig csupán egy súlyos betegségre volt szüksége.
„Meglehetősen csúnya vakbélgyulladással kerültem be a Sebészeti Klinikára, ahol aztán sok időt kellett bent feküdnöm. Így először úgymond a másik oldalról nézhettem bele az itt folyó munkába: mindenki nagyon kedves volt velem, úgy éreztem, hogy nem is lehetnék jobb helyen betegként.
Emellett orvostanhallgatóként azt is láthattam, hogy milyen sokrétű és izgalmas munka zajlik itt. Kifejezetten jó kapcsolatba kerültem az engem operáló Papp Róbert doktor úrral, és neki köszönhetően már harmadéves koromban bele tudtam vágni a TDK munkába, mégpedig a klinika transzplantációs munkacsoportjában Szakály Péter doktor úr vezetésével, akitől egészen a mai napig sok segítséget kapok.”
Bonyolultsága és az igencsak komoly követelmények miatt nem feltétlenül a transzplantációs sebészet a legvonzóbb terület a hallgatók és szakorvosjelöltek számára, ám Varga Ádám szerint a sebészet egyik legszebb és az orvost leginkább jutalmazó ágáról van szó.
„Sebészként az esetek túlnyomó többségében vagy kiveszünk valamit a betegből, vagy legalábbis átalakítjuk a testét. A szervátültetés szinte az egyetlen olyan terület, amikor valamit hozzáadunk, egy új élet lehetőségét próbáljuk biztosítani a betegeknek. Emellett nagyon rokonszenvesnek találtam azt a pécsi gyakorlatot, hogy a vese- és hasnyálmirigy-átültetésen átesett páciensek gondozása a sebészek kezében marad, azaz szemben az általános protokollal, amikor a betegekkel való kapcsolat legfeljebb a varratszedésig tart, itt hosszú évekig tartó nexus alakul ki, és egy nagy, összetartó közösséget alkotunk. Ez ráadásul szakmailag is ösztönöz minket, ki kell lépnünk a szűk szakterületünkről.”
Mindehhez persze arra is szükség volt, hogy mind felsőbb éves hallgatóként, mind szakorvosjelöltként és fiatal orvosként maximális támogatásban részesüljön a klinika és az osztály vezetői részéről. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy alig pár évvel azután, hogy rezidensként a klinikára került, ő végezhette el az ezredik pécsi szervátültetést.
„Ez a történet tökéletesen jellemzi az itteni támogató közeget. Az akkori osztályvezetőm, Kalmár Nagy doktor úr nyugodtan mondhatta volna, hogy ő csinálja meg a műtétet, már csak azért is, mert ő hajtotta végre az első pécsi transzplantációt. Ehelyett rám bízta az operációt, és beállt mellém asszisztálni. Nagyon szép gesztus volt ez a részéről.”
Az ilyen ünnepi alkalmak persze ritkák a transzplantációs osztályon, ahol az egyébként is óriási tétekkel járó feszített munkát tovább nehezíti annak kiszámíthatatlansága: sohasem lehet tudni, hogy mikor áll rendelkezésre egy beültethető szerv, ami minden túlzás nélkül az életet és a halált jelentheti egy beteg számára. Varga Ádám pedig ennek a munkának a frontvonalában áll az egyik olyan ügyeletes orvosként, akinek akár az éjszaka közepén kell meghoznia percek alatt a döntést egy szerv beültetéséről.
„Az Eurotransplant teljes jogú tagjaként tájékoztatnak minket a potenciális beültethető szervekről, és amikor én vagyok ügyeletben, akkor nekem kell döntenem, hogy elfogadok-e egy felajánlott szervet, vagy sem. Gondolkodásra pedig nincs sok idő, hiszen a szervet viszonylag rövid időtartam leforgása alatt be kell ültetni, ehhez pedig meg kell szervezni annak Pécsre érkezését akár Európa másik végéből is.”
A rövid idő alatt pedig több szempontot is mérlegelni kell.
„Ilyenkor már tudom a szerv alapvető sajátosságait: mennyire idős donorból származik, körülbelül milyen állapotban van. Ezek birtokában kell eldönteni például, hogy beültetek-e egy fiatal, művesekezelésre még nem szoruló betegnek egy hatvan év feletti, diabéteszes, magas vérnyomással küzdő donorból származó, nem optimális vesefunkciókkal rendelkező szervet, ami biztosan rendelkezésre áll, vagy várok egy jobb paraméterekkel rendelkező vesére, ami viszont bizonytalan.”
Ebből is látszik, hogy egy transzplantációs sebésznek a konkrét eljárás tökéletes elvégzésén túl számtalan nagy horderejű, egy beteg életét évtizedekre meghatározó döntést kell meghozni, ám Varga Ádám amondó, hogy a tét nem béníthatja meg az orvosokat.
„Nem mondom, hogy az első önálló ügyeleteim alatt túl jól aludtam volna annak tudatában, hogy bármikor befuthat egy telefonhívás, és nekem kell egy ilyen döntést meghoznom, ám ehhez is hozzá lehet szokni, és persze a tapasztalat gyűlésével már valamivel könnyebb dolgom van.”
Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy Ádám szívesen tekint túl a konkrét sebészi munkán, és ennek a látásmódnak köszönhetően sikerült olyan újításokat bevezetni Pécsett, ami az ország többi transzplantációs osztályán is kedvező visszhangot váltott ki – még úgy is, hogy potenciális pluszmunkát jelent az orvosok részére.
„A beültetett vesék működésében jelentkezhetnek problémák, amelyek több lépcsős kivizsgálást tesznek szükségessé. Ennek része a szövettani vizsgálat, amit korábban radiológusok közreműködésével végeztünk, de a radiológia leterheltsége miatt sokszor nem került sor ezekre időben. Így elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mi intézzük a mintavételt, és rám esett a választás ennek megszervezésére.
Ezután elkezdtem kísérletezni a klinikán lévő régi ultrahangkészülékkel, és egyre jobban izgatott a dolog. Egy mellkassebész kollégámmal együtt részt vettünk egy sürgősségi orvosoknak szóló tanfolyamon, amely nagyon jó volt arra, hogy a mi munkánkat befolyásoló praktikus kérdésekre választ nyerhessünk az ultrahang segítségével, és ezen fellelkesülve sikerült támogatást szereznem igazgatónktól, Vereczkei professzor úrtól, és segítségével egy új ultrahang-készülékkel végezhetjük a vizsgálatokat. Így már magam is képes vagyok ellenőrizni bizonyos gyakoribb elváltozásokat, amelyekkel a munkánk során találkozunk.
Emellett az egyik legfontosabb probléma a vesetranszplantációt követően, hogy nem pontosan ismerjük a beteg folyadéktöltöttségi szintjét, aminek pedig nagy jelentősége van. Súlyos következményekkel járhat, ha a beteg kiszárad, ám az is, ha túl sok folyadékot adunk neki, mert ezzel akár tüdőödémát is okozhatunk. A folyadékszint mérésre korábban csak megkérdőjelezhető megbízhatóságú módszerek léteztek, ám a szakirodalomban már számos adat van arról, hogy a sokkos állapotban lévő, jelentős vér-, illetve folyadékveszteséget elszenvedő betegek esetében a legnagyobb ér, a véna cava inferior átmérőjének mérésével viszonylag pontos adatokat lehet kapni. Kísérletképpen elvégeztem néhány ilyen vizsgálatot, és miután ezek sikeresnek bizonyultak, mára ez nálunk a protokoll része. Számomra nem várt módon pedig az erről szóló előadás akkora sikert aratott az idei transzplantációs konferencián, hogy egy gyógyszercég felkarolásával ősszel kurzust szervezünk, hogy a többi magyarországi transzplantációs osztály is tudja alkalmazni ezt a módszert.”
Varga Ádám fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ezek az újítások csak a klinika vezetésének és kollégáinak támogatásával valósulhatnak meg, amiért nagyon hálás. Ez a támogató légkör létfontosságú volt egy kollégáival megvalósított másik fejlesztése szempontjából is, amivel egy több millió forintos költségű vizsgálati módszert sikerült megoldaniuk, ha nem is fillérekből, de pár tízezer forintból.
„Mindehhez azt kell tudni, hogy az indocianin zöld nevű kontrasztanyag, azaz ICG kifejezetten hasznos a különböző sebészeti vizsgálatok során, például ezzel lehet észlelni a májban lévő tumorokat, ami létfontosságú információ a sebészeti beavatkozások tervezésekor. Az anyag detektálásához azonban alapesetben speciális kamerák, illetve ilyenekkel felszerelt eszközök szükségesek, amiknek tízmillió körül mozog az ára.
Sándor Zoltán kollégámmal együtt kezdtünk el azon gondolkozni, hogy nincs-e valami alternatív megoldás erre a problémára, és némileg naiv módon úgy gondoltuk, hogy mi is tudunk építeni valami erre alkalmas berendezést. Így kezdtünk aztán az ehhez szükséges dolgok megrendelésébe az Ebay-ről és az Alibabáról, ám mint kiderült, a dolog bonyolultabb annál, ahogy gondoltuk, mert a fenti áruházak nem pontos eszközöket árultak.
Ekkor vontunk be egy fizikust és végül műszerész édesapámat. Így raktunk össze egy kifejezetten fapados kamerát, ami viszont élesben is jól vizsgázott; bár kétségkívül nem tud annyit, mint egy 20 milliós készülék, de tökéletesen használható a vizsgálatok során, és rendszeresen bevetjük.”
Beszélgetésünkből teljesen egyértelmű Ádám töretlen lelkesedése, amivel a kötelező feladatok ellátásán túl folyamatosan munkája javítására és kollégái támogatására törekszik. Ehhez persze a már említett munkahelyi közegen felül a család támogatása is szükséges, és ezen a téren is szerencsésnek érzi magát – elvégre nem egy családban szülne feszültséget, hogy partnerünket rendszeresen az éjszaka közepén szólítja a munka.
„A feleségem szintén az egészségügyben dolgozik, így érti és maximálisan támogatja a munkámat, és szerencsére a szüleink segítségére is számíthatunk – ez nagyon fontos a hétköznapok során.”
És hogy mit tartogat a jövő? Ha Varga Ádámon múlik, akkor Pécset, és az itt végzett további transzplantációkat.
„Nagyon jól érzem magam Pécsett a klinikán. Néha persze jó kimozdulni, és megnézni, hogy máshol hogyan működnek a dolgok, mint például most tavasszal, amikor Ausztriában jártam egy tanulmányúton. De ilyenkor is az motivál, hogy megtaláljam, hogy mi működik máshol jobban, és mit tudok ebből magammal hozni. Mindenképpen itt tervezem a jövőmet.”
Fotó:
Kalmár Lajos