Hírek

Sajtószoba - 2019. január 2, szerda

A mélyszegénységből az egyetemi katedráig - interjú dr. Orsós Zsuzsa rákkutatóval

Orsós Zsuzsa biológus, rákkutató, a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karának oktatója, aki nemcsak a saját életében járt be különleges utat, hanem másokban is felébreszti a vágyat, hogy érdemes elindulni. Elismert kutatóként és a diákok kedvelt tanáraként sem dől hátra, hanem hétről hétre előadásokat tart például Borsod megyei, periférián élő gyerekeknek arról, hogy miért fontos tanulni, fejlődni, tudatosan, egészségesen élni. Nemrég beválasztották az ötven legelszántabb magyar nő közé.

 

- Nemrég jelent meg az Ötven elszánt magyar nő című könyv, mit szól hozzá, hogy bekerült Zrínyi Ilona, Kossuth Zsuzsanna vagy Brunszvik Terézia társaságába?

- Először csak annyit tudtam a könyvről, hogy történelmi visszatekintés, és az ötvenből nagyjából tíz kortárs, ma élő nő fog szerepelni benne. Megtisztelő és egyúttal hihetetlen érzés volt, hogy olyan emberek közé választottak, akik elhivatottak, és rendületlenül haladnak a céljuk felé. A könyv szerkesztői azt mondták, a kiválasztásom oka nemcsak az volt, hogy a mélyszegénységből jutottam el az egyetemi oktatásig, hanem az is, hogy nem dőltem hátra, továbbra is keresem a lehetőségeket, amelyek húzóerőt jelenthetnek a hozzám hasonló körülményekből jövőknek.

- Pontosan mit jelent az, hogy mélyszegénységből indult?

- Egy nyüzsgő nagycsaládba születtem a hetedik, legkisebb gyerekként. Nem szigorral vagy elnyomással, inkább nagy elfogadással nevelt fel minket édesanyám. Visszatekintve látom, mennyit jelentett, hogy szabad döntéseket hozhattam, a saját életemet élhettem, és nem félelemkeltéssel próbáltak motiválni. Tizennégy éves koromban az iskola kedvéért úgy döntöttem, hogy otthonról egy kollégiumba költözöm. Anyukám ennek sem állt útjába, hanem bízott bennem és elengedett. Nekem, falusi gyerekként hatalmas lépés volt a pécsi - számomra nagyvárosi - kollégiumba kerülni, előtte az sem volt jellemző, hogy egy barátnőmnél vagy akár a nagyszüleimnél aludjak, vagyis addig életem minden éjszakáját otthon töltöttem.

- Hogy alakult ki Önben ekkora elhatározás kamaszlányként? Hiszen nemcsak ahhoz kellett bátorság, hogy elinduljon otthonról, hanem ahhoz is, hogy az írni-olvasni nem tudó családból elsőként tanulni kezdjen.

- Rettentő kíváncsi voltam - és a mai napig is vagyok - a világra, az emberekre. Az iskolában hamar önmagamra találtam, a könyveket azért olvastam el, mert tényleg érdekeltek, nem azért, mert muszáj volt. Örömmel mentem suliba, valószínűleg ezért is ment jól a tanulás. A kislányom most lett ötödikes, és azt veszem észre, hogy rá is átragad a lelkesedésem.

- Az otthoniak végig támogatták, nem akarták lebeszélni?

Soha nem éreztem irigységet vagy féltékenységet a részükről. Valószínűleg azért is, mert tudták, hogy nem a szerencse hullott az ölembe, hanem az én energiabefektetésem térült meg. Anyagilag hamar függetlenedtem tőlük, de amíg tudtak, támogattak pénzzel is. A testvéreimmel természetes, hogy odafigyelünk egymásra, és adunk annak, akinek éppen kevesebb van, vagy egyáltalán nincs.

- Ahhoz, hogy tanult és dolgozó nő lett, rákkutató, egyetemi tanár, hogyan viszonyult a környezete, akár a cigányok, akár a magyarok?

- Éppen egy éve ilyenkor voltam a szülőfalumban, Németkéren, mert meghívtak előadást tartani a daganatok megelőzésével kapcsolatban. Sok helyen szerepeltem már, de még a tudományos konferenciákat sem éreztem ekkora megtiszteltetésnek. Egy egyszerű kultúrházban volt az előadásom, de annyian jöttek el meghallgatni, hogy pótszékeket kellett behozni, pedig ez nem jellemző a faluban lévő programokra. A családom is eljött, de természetesen nemcsak a cigányok hallgattak meg, hanem például a gyerekkoromban engem ápoló háziorvosi asszisztens, a volt tanáraim is, csupa olyan ember, akikre kiskoromban felnéztem, aztán most ők hallgattak engem, ők néztek fel rám, sőt a végén sorra megöleltek. Jó érzés volt, hogy a kis falumban élő cigányok és nem cigányok egyaránt elismernek és szeretnek.

- Hogy jött éppen a biológusi pálya? Kik motiválták?

- Az érettségi után dolgozni mentem, egy laborba kerültem, ahol molekuláris biológiával foglalkozhattam. Akkor jöttem rá, hogy ez olyasmi, amit nagyon szívesen csinálok. Huszonöt évesen aztán egy nagyon jó barátnőm hatására újra iskolapadba ültem, a Természettudományi Kar biológus szakának nappali képzésén, bár nem volt könnyű. Lehet, hogyha ő nem motivál, akkor nem merek visszamenni ennyi idősen. De azóta is hatalmas tanulságként él bennem, és alkalmazom is a gyakorlatban, hogy az ember ne sajnálja bátorítani, elismerni a másikat, kimondani a jót. A pozitív megerősítések, a valódi egymásra figyelés tényleg képes szárnyakat adni. Hiszem, hogy az élet nem csak rólam szól, nem csak magamnak élem, és ez adja a legnagyobb erőt mindennap. Sokszor muszáj kilépni a komfortzónából és meglátni azokat is, akik nem olyan életet élnek, amilyet érdemelnének. Nekik akarok esélyt adni. Dőljek hátra, mert az én életem már rendben van, és hagyjam a többieket ott, ahol vannak? Képtelen lennék.

- Ez az elszántság, amiről mesél, a mindennapjaiban hogyan tud formát önteni?

- Sokat járok olyan iskolákba - például Alsószentmártonba, Kisvaszarra, Szendrőládra vagy akár Budapestre is -, ahol hozzám hasonlóan szegénységben nőnek fel gyerekek. Ezt nem is kötelességemnek érzem, inkább hatalmas lehetőségnek, egyszerűen el akarok menni hozzájuk. A legjobb lenne, ha nemcsak egyszer mennék el egy-egy osztályba, hanem rendszeresen vissza tudnék járni, hogy átadjam a bennem lévő életszemléletet.

- Miről szokott beszélni, illetve miről szokták kérdezni a diákok?

- Két dologról beszélek. Az egyik az, hogy mennyire fontos az egészség megőrzése. Mindig elmondom, hogy ez a legnagyobb érték, és erre most kell vigyázni, amikor még megvan. Ilyenkor beszélek a dohányzásról, az alkoholfogyasztásról és a drogokról is. Hogy tudják, mi lesz, mi lehet a következménye. A másik, amiről beszélek, az a tanulás fontosságának hangsúlyozása. Sok-sok ember ítélkezik a cigányok felett, de nem tudják, hogy ezek a gyerekek milyen körülmények között nőnek fel. Ezeken a telepeken nem olyan egyszerű iskolába járni, mert gyakran még úttest sincs, és nem egyszerű tervezni, álmokat szőni. Még ha álmok vannak is, akkor sem egyszerű megvalósítani őket. Ezért kell a biztatás, hogy tanuljanak, akkor is, ha ez lehetetlennek, teljesíthetetlennek, elérhetetlennek tűnik nekik. Ilyenkor mondom el a saját életem történetét, és azt, hogy mennyire jó, hogy kitartottam a továbbtanulás mellett, mert ezáltal jobb lett az életem.

- Mit lát valódi kiútnak a mai mélyszegénységben élő gyerekek számára?

- Igenis le lehet rombolni ezeknek a gyerekeknek a félelmeit. Nemcsak a tanulásról mint lehetőségről beszélek nekik, hanem arról is, hogy ha iskolába járnak, akkor jobb életminőségük lehet. A legtöbben már tizenöt évesen elmennek valamilyen nehéz fizikai munkát végezni, és iskolai végzettség nélkül nyilván a legrosszabb helyeken tudnak csak elhelyezkedni. Ebben hamar tönkremegy az egészségük, negyvenéves korukra le kell százalékolni őket. Így viszont az is mindennapi stressz lesz nekik, hogy mit egyenek, ami ismét még betegebbé teheti őket. A cigányok közül kevesen érik meg a hatvanéves kort, akit idősnek látunk, az is csak annak néz ki a legtöbbször, mert hamar kizsigerelte magát. Ebből az ördögi körből az egyetlen kiút, ha tanulnak. Néha bolondnak érzem magam, mégis az a vágy munkál bennem, hogy egy hétre elmenjek Sajókazára és ott élő gyerekekkel éljek, beszélgessek.

- Miért érzi magát "bolondnak" emiatt? Rendkívül fontos szerepet vállal.

- Mert így kevesebb időt töltök a családommal, mint szeretnék. De tudom, hogy ezeknek a gyerekeknek talán még nagyobb szükségük van rám, mint az otthoniaknak. Szeretném fejleszteni az önbizalmukat és a látásmódjukat, mert ez létfontosságú. A cigány családokban nem jellemző, hogy a szülő dicsérje a gyerekét. Én felismertem, hogy ez mennyire fontos és terjesztem, bármerre megyek. Nemrég egy előadásom után odaszaladt hozzám egy cigány kisfiú és csillogó szemekkel azt mondta, ő is egyetemen akar tanulni. Olyan gyerek is volt, aki a médiában látott, és megkérte az iskolája vezetését, hogy hívjanak meg előadni, nemsokára megyek oda is. Ezek után azt mondom, megéri.

- A Magyar Tudományos Akadémia már több alkalommal elismerte a munkáját, először egy kutatás miatt, amelynek kapcsán egy évig ösztöndíjat kapott tőlük.

- A Pécsi Tudományegyetem doktori képzésében vettem részt, az Orvosi Népegészségtani Intézetében dolgoztam akkor, a molekuláris biológiai laborban genetikai vizsgálatokkal is foglalkoztunk. Ekkor jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjkiírása, amit nappali tagozatos, cigány származású PhD-hallgatóknak hirdettek. Az ösztöndíjat csak egy ember kaphatta meg, és bármily hihetetlen még ma is, de az én lettem.

- Milyen témában kutatott és mi motiválta ebben?

- A kutatásom abból indult, hogy akkoriban megjelent egy felmérés, miszerint az észak-magyarországi régióban élő általános lakossághoz képest a magukat cigányoknak vallók körében 1,8-szor magasabb volt a daganatos megbetegedések aránya. Doktori kutatásomban arra voltam kíváncsi, hogy a romák magasabb daganatos megbetegedésének a hátterében a genetikai tényezők mennyire meghatározók. A több évig tartó genetikai vizsgálatok eredményeinek feldolgozása után a konklúzió az lett, hogy a korai karcinogenezisben szerepet játszó genetikai tényezők nem felelősek a romák magasabb daganatos megbetegedéséért.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha a genetikai tényezőket kizártuk, akkor egyértelműen a külső tényezők, mint az életmód, a környezet, a stressz, a gazdasági-szociális státus a felelős a magasabb halálozásért. Miután a doktori disszertációmat megvédtem, akkor már tudatosan az életmódbeli tényezőkre és az egészségfejlesztésre kezdtem fókuszálni egy Nemzeti kiválóság ösztöndíj részeként. Azt hiszem, elégedett és boldog ember vagyok, mert a foglalkozásom és a szívügyem összetalálkozott. A hátrányos gyerekeknek átadhatom azt a sok évnyi tudást és tapasztalatot, amit az orvosi karon az egyetemisták oktatásához kellett magamba szívni. Így most azok az emberek is profitálhatnak ebből, akik soha nem jutnak el az egyetemre. Elszánt vagyok, mert tudom, hogy a gyerekek és a felnőttek is képesek a változásra, ha hiszik, hogy jobbak lesznek általa.

Forrás:

magyaridok.hu

Hírarchívum