Hírek

Portrébeszélgetések - 2019. március 29, péntek

„A kudarcaimból tanultam a legtöbbet”

- portrébeszélgetés br. Bellyei Árpáddal, az Ortopédiai Klinika emeritus professzorával

Számomra Ő a klasszikus értelemben vett úriember. Megfelel a szó eredeti jelentésének is: „olyan férfi, akinek hatalma és tekintélye van”, és ugyan nem uralkodó - ez a cím kezdetben nekik adatott -, ám megjelenésében, viselkedésében mégis tekintélyt parancsoló. Ideálisan ötvözi személyiségében a mértékletességet, az alázatot és az emberséget, mintaadóan beszél elődeiről, és mindazokról, akik a pályáján számára meghatározóak voltak. Történetei nyomán egy olyan ember képe rajzolódik ki bennem, aki mert meghajolni mások tudása előtt, mert tanulni a kudarcaiból, időnként meg-megállni, a nehézségekből erőt meríteni, és mindeközben meg tudta őrizni a méltóságát. Dr. Bellyei Árpád, az Ortopédiai Klinika emeritus professzora kivételes beszélgetőtárs, pallérozott mondatai azonnal papírra vethetőek.

 

Schweier Rita írása

 

- Hogyan van az, hogy szinte sosem vét hibát a mondataiban? A taníttatásában, a neveltetésében, avagy az igényességében keressem az okot?

- Legfőbb eredője ennek a szülői hagyaték. Édesanyám és édesapám is tanárok voltak, egyetemet végzettek, és hallatlan emberi méltósággal, világlátással rendelkeztek. Érdeklődtek a művészetek iránt, és a kommunikáció terén is sokat tanulhattam tőlük. Később, az egyetemi szférában nagy hatása volt rám dr. Czeizel Endrének is, a neves genetikusnak, akivel a pályám elején kerültem kutatási kapcsolatba. Előzményként fontos tudni, hogy édesanyám csípőficamos volt. Mivel a családunkban bujkálva láttam az előfordulását, ezért ennek öröklődésével szerettem volna foglalkozni. Dr. Barta Ottó azonban - az Ortopédiai Klinika akkori vezetője - lebeszélt erről. Engem azonban nem hagyott nyugodni a téma, és titkon elkezdtem gyűjteni a csípőficamosok családfáját. Szép anyagom összegyűlt már, amikor is hívott a főnököm, hogy a következő kongresszuson ez lesz a téma, és szeretné, ha előadnék róla. Fiatal orvosként engem tettek meg első előadónak, majd utánam következett Czeizel doktor, aki úgy kezdte a mondandóját, hogy én már minden fontosat elmondtam előtte, de azért tartott egy sziporkázó előadást. Dr. Barta Ottó ezután megkérdezte tőle, hogy kutatna-e közösen velem, majd megegyeztek abban, hogy évente három hónapot a Genetikai Intézetben tölthetek. Az itteni periódus alatt Czeizel doktort minden előadására elkísértem, figyeltem a hangsúlyait, a mimikáját, a gesztusait, az előadásmódját. A későbbi pályámon a fellépéseim kapcsán ő jelentette a legnagyobb mintát számomra.

- Ebből az is kiderül, hogy nem volt rest tanulni, nyitott volt az újra, és arra, hogy a tapasztaltakat beépítse a személyiségébe.

- Igen, bár fiatal orvosként nagyon sok elmarasztalást kaptam a főnökömtől, többet, mint más kollégáim, ami bevallom, nagyon bántott. A sok keserűség hatására úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, és bejelentettem neki, hogy elhagyom a klinikát. Tettem ezt azért is, mert volt invitációm Győrbe, ahol neves szakemberként dolgozott dr. Méhes Károly professzor, ő hívott oda. Barta professzor a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ő csak azt az embert marasztalja el, akit szeret, és mielőtt távoztam volna, hozzátette azt is, hogy majdan utódra is szüksége lesz. Ekkor alapjaiban eldőlt az, hogy az egyetemi katedránál maradok, bár hasonló dorgálásban a későbbiekben is volt részem.

Amikor a gyakori ortopéd betegségek etiológiájából összeállt egy szép, kandidatúrára való anyag, a szokásnak megfelelően benyújtottam neki. Ő egy hét múlva visszaadta, ám tele volt javításokkal, szinte teljesen átírta. Miután ez 16 alkalommal megismétlődött, ismét elkeseredtem. Bementem hozzá, és elmondtam, hogy belefáradtam, majd kinyilvánítottam alkalmatlanságomat a tudományos pályára. Ám ekkor is ugyanaz történt, mint az előző esetben, figyelmeztető és kedves szavaival megint megnyugtatott.

Történt még egy hasonló eset, ez volt a harmadik. Dolgozott az osztályon egy nagyon jó, ámde igen szabad szájú nővér, aki nagyon csúnya szavakkal, üvöltve beszélt velem azok után, hogy szóvá tettem az egyik nőbeteg panaszát, aki már fél órája várta a kacsát. Sajnos én is hasonló hangnemben válaszoltam. Ezek után ő bement a főnökömhöz panaszt tenni. Barta mindkettőnket berendelt, elmondatta a történteket, majd a végén elmarasztalt engem, holott nem én kezdtem a szópárbajt. Azzal érvelt, hogy én egyetemet végzett ember vagyok, a nővér pedig nem az, ezért tőlem elvárható, hogy ne hozzá hasonlóan viselkedjek. Majd az ajtóhoz érve – ahogyan Columbo is a filmjeiben – hozzátette: aki felemeli a hangját, még ha igaza is van, veszített. Ezek a mondatai ma is visszacsengenek a fülemben, nagy tanulságok.

- Nem maradt rossz szájíze a történtek után?

- Egyáltalán nem. 1966-ban, amikor az Ortopédiai Klinikára kerültem, dr. Radocsay Lajos volt az első főnököm, részlegvezetőként. Vidám, bohém ember volt, több nyelvet beszélt, nagyon szerettem, csak a tudományos munkában nem haladt úgy előre, hogy ő lehessen az intézetvezető. Barta 1968-ban érkezett, és 18 évig volt a felettesem. A keserű pillanatok ellenére is őt tekintem a tanítómnak, több szempontból is. Komoly érdeme, hogy sikerült egy nagy klinikát felépítenie, és remek munkatársakat választania. Akkor került ide dr. Kránicz János, valamint dr. Szepesi János is. Olyan ember volt, akinek mindig szüksége volt egy fegyverhordozóra, és többnyire én voltam az, aki kísérgette a különböző szakmai ülésekre. Jó volt látni, hogy nagy tekintély övezte mindenütt. Katonás volt, de a felszíni érdesség alatt mély emberség húzódott. Végigélte a második világháborút, a nyilas hatalomátvételt, kemény élete volt. Megtanított arra is, hogy a sebészeti munkában az idő és a precizitás nagyon fontos dolgok. Egyszer arra kért, hogy délután három órára menjek be hozzá, én azonban húsz másodpercet késtem. Amikor beléptem, fel sem pillantott, csak írt valamit. Amikor másodjára hívtam fel a figyelmét arra, hogy megérkeztem, megkérdezte, mennyi az idő, majd figyelmeztetett: ha Budapest ostrománál tíz másodpercet késik a parancs, hogy ne lőjék szét a várost, akkor szétlőtték volna. Nem mondta el, miért hívott, hanem elküldött. Ezek életre szóló tanítások és emlékek számomra.

- Ön is éppen 18 évig állt az Ortopédiai Klinika élén. Alkalmazta vezetőként az útmutatásait?

- 1989-ben vettem át a klinika vezetését, egy sikertelen pályázat után, ugyanis 1986-ban, fiatal adjunktusként, Barta nyugdíjba vonulása után egyszer már jelentkeztem a vezetői pozícióra. Akkor  elsöprő többséggel dr. Forgon Mihály professzort szavazta meg az akkori pártbizottság. Ő meg is orrolt rám a jelentkezésem miatt, és való igaz, fiatal sihederként a nyomába sem értem. Tartottam attól, hogy a lábamra köthetem az útilaput, ám dr. Bauer Miklós, az egyetem akkori rektora figyelmeztette, hogy nem nyúlhat hozzám. Ketten voltunk védettek: dr. Kránicz János és én. Behívatott, majd kedvesen megkérdezte, jóban tudnánk-e lenni, ha ezt már előírták? / mosolyog – a szerk. / Szerencsére nem volt nehéz ezt megvalósítani, jó barátságba kerültünk, segítettük egymást. Azt apámtól tanultam, hogy a kudarcok nemesítenek, és a harag nem jó tanácsadó.

1989 a rendszerváltás éve volt, és az akkori korrajzban nagyon erősen jelen volt az autokrácia, nemcsak egyetemi és hazai szinten, de világszinten is. A demokratikus lehetőségeknek nemigen volt sem nyoma, sem előzménye. Csehország volt szinte az egyetlen, szigetszerű minta, ahol féltek a nyilvánosságtól, az újságíróktól, mert ők karbantartották a demokráciát. Nekem annyiban szerencsém volt, hogy három minta volt előttem: dr. Radocsay Lajos, dr. Barta Ottó és dr. Forgon Mihály. Amikor elkezdtem irányítani a klinikát, Bartához hasonlóan az volt a célom, hogy rendbe tegyem. Sajnos túlméreteztem, amit nem vettem észre. Az egyik vizit során az egyik kollégám, dr. Schmidt Béla osztályos orvos munkáját ellenőrizve kértem a kórlapot, hogy lássam, jól töltötte-e ki. Mivel laza munka volt, a betegek és a munkatársak előtt összetéptem. Ő összeszedte, hozzám vágta, majd kirohant. Hazajöttem, elmondtam a feleségemnek, aki cseppet sem csodálkozott, mondván, a klinikán csak az történik, ami itthon is: parancsolgatok, követelek, elviselhetetlen vagyok. Borzasztó volt ezt végighallgatni. Azért tartom fontosnak mindezt elmondani, mert a kudarcaimból tanultam a legtöbbet. Ezek után beültem az autómba, elmentem Schmidt Bélához, akitől elnézést kértem, megköszöntem a reakciómra tett válaszlépését, és meghívtam hozzánk vacsorára. Ő elfogadta az invitálást, és később családilag is jóba lettünk.

Volt még egy tanulságos történet ebben az időszakban, ami ugyancsak felnyitotta a szememet. Dr. Kelényi Gábor rektorsága idején a minisztérium felajánlotta az egyetemeknek azt a lehetőséget, hogy egy-egy tehetséges fiatalt, akit a jövő reménységének tartanak, kiküldhetnek Amerikába, menedzserképzőbe. Kelényiék engem javasoltak. Ez egy háromhetes képzés volt, ami az autokrata rendszer megtörésére irányult az egészségügyön belül. Gógl Árpád és Mikola István is ennek a csapatnak voltak a tagjai, utóbbinak szobatársa is voltam. A kint töltött időszak teljesen megváltoztatta a látásmódomat. Az ott elhangzottak első mondataira most is emlékszem: „Nem beosztottakkal, hanem munkatársakkal dolgozunk”. A változtatás igényének a kialakulásához hozzájárultak a németországi tapasztalataim is, korábban ugyanis tettem rövidebb látogatásokat az ottani egyetemeken. Ott katonás szigor uralkodott, amikor bejött a főnök, mindenki haptákba vágta magát, ami cseppet sem volt ínyemre. Szerettem volna további amerikai és angol mintákat látni. Akkoriban az egyetemen két olyan intézet volt, amelyekben rendelkeztek ilyen kapcsolatokkal: az egyik a dr. Tekeres Miklós által vezetett Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet, a másik a Gyermekklinika, azon belül is a dr. Pintér András által vezetett gyermeksebészeti osztály. Pintér professzornak támadt egy jó ötlete annak apropóján, hogy én voltam a Magyar Ortopéd Társaság főtitkára. Azt ajánlotta, írjak az Amerikai Ortopéd Társaság elnökének azzal, hogy szeretném az amerikai ortopédiát megismerni. Két hét múlva meg is érkezett a válasz, lehetőséget nyújtva arra, hogy a négy legjobb amerikai egyetemen eltölthessek egy-egy hetet úgy, hogy az adott klinika igazgatójánál lakhassak. Ott aztán egy egészen más világba csöppentem. A reggeli értekezleteken gyakran csak a vezetőhelyettes volt jelen, a főnök csak később toppant be, amikor is leült a hátsó sorban, és figyelte a történéseket. Tanácsot természetesen kért tőle a helyettese, ám az rögtön egyértelművé vált, hogy nem egy kapus a játék, és a munkatársak tömege nagyobb erőt képvisel, mint maga a főnök személye. Amikor hazajöttem, mindezt próbáltam én is alkalmazni.

Az amerikai vendéglátóim két amerikai szakfolyóirat szerkesztőségébe is beajánlottak, és 1991-ben  egy teljes szám szerkesztését is rám bízták, amit Orthopaedic Surgery in Hungary címmel magyar szerzőkkel töltöttem fel. Jó néven vették. 

- A szavaiból úgy érzékelem, hogy a felesége fontos kapocs volt az eligazodásban.

- Ő volt az, akivel a sikereimet és a bánatomat is megosztottam, és aki mindig tudott jó tanácsot adni. Általános műveltsége sokkal szélesebb, mint az enyém, okosabb és türelmesebb is nálam. Akármerre jártam a világban - Új-Zélandtól Dél-Amerikáig -, őt mindig vittem magammal, ezt az utazásaim során feltételként is szabtam. A mesterségbéli tanítóim mellett mintául szolgált ő is.

Szerencsés voltam, mert sokan segítettek, hogy felfelé íveljen a pályám. Fiatal adjunktusként, negyvenévesen elkísértem Bartát egy vezetőválasztási ülésre, ahol az Ortopéd Társaság főtitkárát keresték. Felállt az Orvostovábbképző Intézet akkori vezetője, Riskó professzor - sajnos a közelmúltban hunyt el -, és azt mondta Bartának: „Te Ottó, van Neked egy Béllyei nevű kollégád, én őt javaslom főtitkárnak.” A főnököm ekkor elképedve felállt és elmondta, mennyire fiatal és tapasztalatlan vagyok, azaz alkalmatlan a szerepre. Végül majdnem egyhangúan megszavaztak. Hazafelé hátraült az autóban, fájlalta a fejét, és kérte, hogy ne beszélgessünk. Idő kellett, amíg feldolgozta a történteket. Amikor azonban ez megtörtént, büszke volt rám.

A Nemzetközi Ortopédiai és Traumatológiai Társaság vezetőségébe nagyon nehéz volt bekerülni. Dr. Vízkelety Tibor professzor, a budapesti Ortopédiai Klinika akkori igazgatója említette, hogy mivel neki lejár a mandátuma, engem javasolna a világszervezet vezetőségébe, és kérte, kísérjem el a választmányi ülésre. Dr. Manninger Jenő professzor, az Országos Traumatológiai Intézet főigazgatója az ülésen azonnal felszólalt - ő volt egyébként Kádár János orvosa is -, mondván, ki vagyok én, se nevem, se tekintélyem. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Az autokrácia felbomlásának a jele volt, hogy végül titkos szavazást tartottak, és majdnem 90 százalékosan rám esett a választásuk. Talán épp Manninger elmarasztaló felszólalása miatt voksoltak rám még a saját emberei is. Először nemzeti képviselőként voltam jelen a világszervezetben, majd bevittek a vezetőségbe is. Összesen kilenc évig vettem részt benne. Ez azzal is járt, hogy félévente utaznom kellett a világ különböző részeibe úgy, hogy közben klinikát is igazgattam.

1989 táján megkeresett telefonon egy lelkész Ohióból, Szilágyi István, aki szeretett volna meghívni két évre Amerikába. Elmesélte, hogy amikor Magyarországon járt, tapasztalta, milyen silány a gerincbetegek ellátása, majd Amszterdamban találkozott dr. Czeizel Endrével és dr. Pintér Andrással, akik mindketten engem javasoltak tapasztalatszerzésre. Próbáltam kibúvókat keresni: kapaszkodtam abba, hogy nem vagyok vallásos, és nem is ismer engem, meg abba, hogy tagja voltam az MSZMP-nek. Ő azonban mindenről tudott, és ragaszkodott hozzám. Végül beadtam a derekam, de csak három hónapot vállaltam. Friss igazgatóként ez sem volt egyszerű, de tisztában voltam azzal, hogy ha kiutazom, azzal töröm az utat a kollégáim előtt is. Szerencsére volt egy remek kollégám és barátom, dr. Kránicz János, akire rá mertem bízni a klinikát, amíg távol voltam. Évekig ő irányított helyettem, mivel később rám szakadt az egyetemi vezetés is.

A Nemzetközi Ortopédiai és Traumatológiai Társaság elnökével, Takao Yamamuróval jó barátságba kerültem, és mivel érdekelték a magyar viszonyok, úgy döntöttem, meghívom ide. Akkoriban mód nyílt már erre, az egyetem lehetővé tette a külföldiek vendéglátását. Három hónapra jött el hozzánk, és itt lakott nálunk a feleségével. Annak idején ugyanis, amikor építettük ezt a házat, az egyik barátom azt tanácsolta, építsünk hozzá egy rendelőt, gondolva a nyugdíj utáni időszakra. Valójában nem rendelő lett, hanem egy apartman, amit a szüleimnek szántam. Édesapám nagyon boldog volt, hogy hozzánk jöhet, azonban a ház elkészültekor meghalt. Édesanyám egy önálló, öntörvényű személyiség volt, aki elutasította az ajánlatunkat, így őt sem sikerült idehoznunk. A japán professzor azonban nagyon jól érezte magát itt, együtt reggeliztünk és vacsoráztunk, közösen operáltunk, jártuk az országot. Amikor hazatért, mind a hat társprofesszorának előírta, hogy egy-egy hetet töltsön Magyarországon. Ódákat zengett rólunk a világszervezetben, és onnantól egyre többen jöttek.

A protézisek kilazulásának legnagyobb kutatója is lakott nálunk, dr. Glant Tibor, aki Chicagóban él. Vele egy konferencián találkoztunk, San Franciscóban. A vele való kapcsolat nyomán később hat munkatársam utazhatott ki, és tölthetett kutatással éveket Chicagóban. Dr. Glant Tibor  felterjesztésemre a Magyar Ortopéd Társaság tiszteletbeli tagja, majd a pécsi egyetem díszdoktora  lett, magyar kormánykitüntetést is kapott. A Yale egyetem egyik professzorát, valamint három évvel ezelőtt a brit nagykövetet, Iain Lindsay-t is vendégül láttuk, akinek nyelvtanulási, diplomáciai teendői voltak Magyarországon. Első alkalommal másfél hónapot töltött itt, majd jött több alkalommal is. Vele is jó barátok lettünk. Az emberi kapcsolatok két nagy tanulsággal szolgáltak életem során: egyrészt azok vittek előre, másrészt azokban lehetett a legnagyobbakat botlani.

- Már az eddig elmeséltek is arra utalnak - holott még korántsem minden vezetői pozícióját említettük -, hogy egy egyenletesen építkező, szépen ívelő pályája volt. Egyértelműen a szakmai érdemek mentén alakult ez így, vagy ennél összetettebb szempontok okán?

- Ez egy ölelkező folyamat. Szerepet játszik benne a családi örökség és hagyaték, az emberi kapcsolatok, a barátságok, az elődeim, akik mintául szolgáltak, és nem utolsósorban a kudarcok, amik nemesebbé tettek. Utóbbiakhoz tartozik egy családi történet is. Három gyermekünk volt, de az első a legelső pár hónap után meghalt egy súlyos fejlődési rendellenességben. Ez az esemény megtanított minket a család szeretetére. Abból is okultam, hogy ugyan ideggyógyásznak készültem, ám az Idegklinikán nem kaptam helyet, csak egy állás volt, amit dr. Szirmai Imrének adtak. Akkor dr. Kékesi tanársegéd azt mondta nekem, hogy ne keseregjek, kapok másutt is állást. Hozzátette azt is, hogy külföldön a szakma krémje a szívsebészet és az ortopédia, és a kettő közül a jövő szakmája az utóbbi. Így lettem végül ortopédus. Fontos elmondanom az egyik betegségem történetét is. Amikor sokat jártam külföldre, és mellette igazgattam a klinikát is, az egyik tavasszal késszúrásszerű fájdalmat éreztem a hasamban, és pár hétig beszélni sem tudtam. Az idegi kimerülés talaján összeszedtem egy gyomorfekélyt. A feleségem kezelésbe vett, adta a nyugtatókat, a gyomorgyógyszereket, és szép lassan rendbe jöttem. Ebből azt tanultam meg, hogy nem szabad a végletekig túlpörgetni magam. Ezután már több funkcióra is nemet tudtam mondani. Ilyen volt az, amikor New Orléans-ban meghívtak az ottani gyermekosztály vezetésére, vagy a budapesti Ortopédiai Klinika irányítására, Vízkelety professzor után. Akkor már tudtam, hogy Pécsett akarok dolgozni és élni. A családom is sokat segített ebben.

Ide tartozó történet még, hogy amikor a Nemzetközi Ortopédiai és Traumatológiai Társaság elnöke, Takao Yamamuro itt járt, felajánlotta, hogy legyek én a világtársaság vezetője, első kelet-európai elnökként. Sajnos azonban nem örököltem szüleimtől a nyelvtehetséget, apám hét, anyám három nyelven beszélt. Harmincéves koromban kezdtem könyvből tanulni az angolt, és máig érzem a botladozásomat a kötetlen beszédben. A japán professzor ugyanakkor azt mondta, finanszíroz számomra egy féléves oxfordi nyelvkurzust. Ez az ajánlat azért elgondolkodtatott, ám nem sokáig, mivel csaknem ugyanebben az időben felkerestek a rektori cím kapcsán az egyetem akkori vezetői, dr. Sümegi Balázs dékán vezetésével. Olyan embert kerestek, aki mögött rendezett klinikai háttér áll, azaz egy olyan csapat, amely képes továbbvinni a klinikát akkor is, ha annak irányítója egyetemi vezetői pozíciót vállal. Erre igent mondtam. Két hallatlan értelmes és rendkívül nemes ember pályázott mellettem, dr. Kellermayer Miklós és dr. Lénárd László professzorok, akiket nagyon nagyra tartottam. Nagyon csodálkoztam, hogy mégis rám esett a választás, mert biztos voltam az alulmaradásomban. Ők voltak az elsők, akiket megkerestem azzal, hogy legyenek a helyetteseim. Elvileg négy évre neveztek ki, de ebből három maradt az egyetemi integráció miatt. Azért nem pályáztam újra, mert felmértem, hogy vagy maradok egyetemi vezető, vagy visszatérek a szakmámhoz, a műtőből ugyanis egy nagy, integrált intézményegyüttest nem lehet irányítani. Dr. Tóth József, az akkor megválasztott rektor ragaszkodott ahhoz, hogy vállaljam el mellette a helyettességet, valamint az Orvostudományi és Egészségtudományi Centrum elnökségét. Ezt megtettem, azonban három év után nyilvánvalóvá vált, hogy a Centrum vezetése kiüresedett feladatkör - főként a paragrafusok miatt -, ezért bejelentettem a lemondásomat mindkét tisztségről. Tóth rektor úr ezt nagyon zokon vette, személyes sértésként könyvelte el, hiába próbáltam ennek ellenkezőjéről meggyőzni. A döntésem a későbbiekben is feszélyezettséget okozott kettőnk között, ami akkor oldódott fel, amikor haldoklott. Legnagyobb meglepetésemre engem hívott magához, amikor végállapotba került. Felemelő érzés volt, hogy orvosként és emberként is rám volt szüksége.

- Hogyan értékeli utólag a rektori időszakot?

- Minden nehézsége ellenére csak jó emlékem van róla. Emlékszem, amikor első nap beléptem a hivatalba, azt sem tudtam, hova üljek, hova nyúljak, mit tegyek. Bizonytalanságomat a telefon csörgése törte meg, és Kökény Mihály miniszter úr hangja, aki arra kért, hogy azonnali hatállyal mentsem fel tisztségéből dr. Papp Lajos professzort, aki kormányellenes tüntetésbe, és éhségsztrájkba kezdett ahelyett, hogy végezné a feladatát. Biztos voltam abban, hogy ennek a kérésnek nem teszek eleget, hisz büszke voltam Papp professzorra és a Szívgyógyászati Klinikára. Kértem időt a tájékozódásra a minisztertől, amíg kitalálom a megfelelő megoldást. A hívás hétfői napon ért, Papp professzor előtte lévő pénteken járt nálam. Korrektül tájékoztatott arról, hogy mit fog tenni, és bár igyekeztem lebeszélni erről, ő meggyőződéssel kiállt a küldetéstudata mellett, amit én tisztelettel vettem. Az egyik munkatársam ötlete volt, hogy ki kellene írni őt szabadságra ettől a bizonyos péntektől kezdve, mert akkor nem hozható fel ellene az az érv, hogy nem látja el a dolgát. Igaz, hogy aznap még nem én voltam a rektor, de már dr. Bauer Miklós sem regnált. Kiírtuk, és így a vád alaptalanná vált.

Rektorként két legfontosabb teendőmnek az egyetemen belüli hangulat konszolidációját, a sérelmi állapotok felszámolását tartottam, valamint a Szívgyógyászati Klinika ügyének rendezését. A falait ugyanis felhúzták, de a műszerpark fejlesztésére már nem maradt pénz. Hasonló volt a helyzet Szekszárdon is, ahol tíz évig állt üresen a manuális blokk. Nem volt más lehetőségem, mint bevállalni a költségeket egyetemi adósságra, amiért sok elmarasztalást kaptam, hozzáteszem, joggal. Ez az adósság 1,8 milliárdos volt, és ugyan csepegtetett belőle vissza a minisztérium, ám nem sikerült a teljes összeget lefedni. Gazdaságilag ez a lépés romba döntötte az egyetemet, ám az akkreditáció szempontjából azt gondolom, hogy az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás volt az egyetlen helyes döntés. Amit eredményként értékelek, az az Orvostovábbképző Intézet létrehozása volt elsőként az országban, dr. Gógl Árpád vezetésével.

Az egyetemi integráció 2000-ben a nyakunkba szakadt, de szerencsére békésen zajlott, mert remek segítőim voltak. Dr. Németh Péter és dr. Lengvári István voltak azok, akik a folyamat tárgyalásában részt vettek, és kiváló munkát végeztek. Ekkor jött létre az Orvostudományi és Egészségtudományi Centrum is, ami szimbolizálta a nagy egyetemi rendszeren belül az orvosegészségügy szimbolikus különállását. Ugyan erről később kiderült, hogy egy bábszervezet, ám akkor fontosnak ítéltük a megalakítását. Az integráció előtt a rektorokat fölrendelték az oktatási miniszterhez, Pokorni Zoltánhoz. A szándék bejelentése után elsőként a Rektori Konferencia akkori elnöke, dr. Muszbek László akart szólni, ám őt nem méltatta erre a miniszter, mondván, ő egy hazug ember. Ezután már senki sem mert megszólalni. A nagy csöndben összeszedtem minden bátorságomat és elmondtam, hogy ha nem ad valamiféle relatív önállóságot az egészségügyi rendszereknek, akkor ezt a döntését később „késként fogja érezni a hátában”. Gondolkodóba esett, mit tegyen, bedaráljon-e, vagy megemésszen, szerencsére utóbbi történt. Az Egészségtudományi Centrumok tehát létrejöttek.

Rektorként dr. Donhoffer Szilárd professzor volt az, akihez elsőként ellátogattam, mert őt is a tanítómnak tartottam. Megszívlelendő dolgokat mondott a vezetői attitűd és a döntési nehézségek kapcsán, idézem: „Egyet nem szabad elfelejteni, hogy a pozícióról bármikor le lehet mondani.” Akkor még nem sejtettem, hogy a tanácsát meg is fogadom majd.

- Vívódott egy-egy döntés kapcsán?

- Nem, talán azért sem, mert sebészként sosem volt idő hosszasan gondolkodni, a műtőben dönteni kellett. Szerencsére körbe voltam véve hallatlanul jó munkatársakkal, akik sokat segítettek. Ott volt például a gazdasági főigazgató, Ferenci József, aki remek szakember volt, és emellett jó ember is. Amikor a Szívgyógyászati Klinika adósságát kellett felvállalni, közölte, hogy ő ezt nem írja alá, mert ez az 1,8 milliárdos költség az egyetem egészéhez mérten is nagy, és bűnvádi eljárással is járhat. Ekkor lediktáltam a titkárnőnek egy levelet a miniszternek címezve, amiben közöltem, hogy tehetetlenségi faktor folytán azonnal benyújtom a lemondásomat. Ferenci Jóska döbbenten nézett rám, majd felállt, a miniszternek küldendő levelet eltépte, és aláírta az adósság felvállalását. Amikor a minisztérium vizsgáló bizottsága a történtekről faggatott minket, azt mondtam nekik, hogy megzsaroltam a gazdasági igazgatót, ezért kénytelen volt aláírni a papírt, tehát nála ne keressék a felelősséget.

- Komoly játszmákba ment bele, amikbe könnyen beletörhetett volna a bicskája.

- Valóban. Nagyon észnél kellett lenni, hogy a gazdasági hátterű manipulációkba ne menjek bele,  pedig ezek folyamatosan kísértettek. Egy példa erre: az adósságköltségbe jelentősen beleszólt a haemodinamikai eszközpark is, amire három cégtől három ajánlatunk érkezett. Mindhárom igyekezett a saját malmára hajtani a vizet, ezért megkörnyékezett embereket. A tenderbizottság vezetését Ferenci nem vállalta fel, ezért kénytelen voltam én irányítani. Tudtam, hogy itt nem szabad megcsúszni. Egyedül a Philips-nek volt dupla haemodinamikai rendszerre ajánlata, ám ez négyszáz millió forinttal megemelte a költségeket. Nem értettem, miért kerül ez ennyibe, ezért elmentem dr. Papp Lajos professzorhoz tanácsot kérni. Miután ő meggyőzött arról, hogy ezt vásároljuk meg, aláírtam az ajánlatukat. Az nyugtatott meg, hogy nem én döntöttem, hanem a szakma.

- A vezetői pozíciók mennyiben akadályozták abban, hogy klinikus, oktató és kutató is lehessen?

- Természetesen mind a háromból vissza kellett vennem. A kutatásból kutatásmenedzselés lett, oktatni nemigen tudtam, és az is egyértelmű volt számomra, hogy ha folytatom a vezetői munkát, akkor a szakmámba sem tudok visszatérni. Dr. Tóth József rektorságának lezárultával dr. Toller László polgármesterrel együtt voltunk Lyonban, hogy tapasztalatokat szerezzünk, még mielőtt Pécs megpályázza az Európa Kulturális Fővárosa címet. Ő a csapatával azt szerette volna, ha ismét vállalom a rektorságot. Pénteken délután 3 órakor odajöttek hozzám, és azt mondták, addig fel nem kelnek az asztaltól, amíg igent nem mondok. Végül este 11 órakor feladták. A szakmám és a klinikai közösség nagyon fontos volt számomra.

- Hogyan tudott az ideggyógyászatból átnyergelni az ortopédia felé?

- Kétségtelen, hogy nagy a szakadék a kettő között, hisz az egyik egy konzervatív, a másik pedig egy manuális szakma, de be kellett látnom, hogy erre van lehetőségem.

- Azt honnan tudta, hogy tudja is művelni?

- Ez csak közben derült ki.

- A műtőasztal mellett?

- Valójában igen. / mosolyog – a szerk. / Be kell vallanom, voltak olyan főnökeim, akik kissé botkezűek voltak a műtőben. Ezt jól tudták maszkírozni, hisz mellettük voltak a hozzáértők.  Szerencsére én bizonyíthattam a tudásomat, hisz két, Magyarországon újonnan bevezetett műtétem volt Pécsett. Az egyik a vele született csípőficam késői megoldása a medence-és a combcsont együttes átvágásával, a másik pedig a folyamatos végtaghosszabbítás, ami hónapokig tartó folyamat. Ezeket a műtéteket 90 százalékban azóta is én végzem, vagy asszisztálok valamelyik kollégámnak.

A fiam ugyancsak ortopéd orvos szeretett volna lenni. Örültem neki, de azt tanácsoltam, ne itt helyezkedjen el. Láttam ugyanis példákat arra, milyen, amikor apa és fia együtt dolgoznak, és sok probléma lett belőle. Végül másképp döntött, és a szülészetet választotta dr. Szabó István szülész-nőgyógyász professzor hatására, akit csodált. Három év elteltével aztán rájött, hogy ez mégsem neki való, alkatilag alkalmatlan erre a pályára, és váltott a konzervatív szakma felé, onkológus lett.

- Az Ön esetében azonban hamar kiderült, hogy a sebészet jó választás.

- Szerencsére igen, ebben megerősítettek a tanítómestereim is, akik azt mondták, hogy jó kezem van, és bírtam a műtőben is a kihívásokat. Utóbbi is fontos szempont ennél a hivatásnál.

- Az miből fakadt, hogy az orvosi hivatás mellett döntött?

- Ez a saját elhatározásom volt, ahogyan a testvéreim is szabadon dönthettek arról, milyen pályát válasszanak. A szüleimnek csak annyi volt fontos, hogy mindhárman egyetemet végezzünk. A bátyám tengerész lett, az angol tengerészetnek ő lett az egyik legjobb kapitánya. 79 évesen is a kezében van az ötéves licenc. Hívják vissza, de mivel beteg a felesége, úgy döntött, inkább mellette áll. A húgom nyelvtanár lett. Én már egészen kisgyerekként orvos akartam lenni, más meg sem fordult a fejemben, okát valójában nemigen tudom. 

- Beregszászról menekültek Magyarországra.

- Kétéves voltam, amikor az orosz invázió elől anyámmal elmenekültünk onnan, apám akkor katona volt. Édesanyám fölrakott minket a vonatra, és átjöttünk Kaposvárra. Édesapám 1948-ban szabadult az angol hadifogságból, tanári diplomáját azonnal diszkvalifikálták, a szakmájában nem helyezkedhetett el. Enne fő oka az volt, hogy Beregszászon a magyarság mellett több cikket is írt, és ezt a szovjet hatalom nem szívelte. Évekig fizikai munkát végzett, favágó volt, de soha nem panaszkodott, méltósággal viselte a sorsát. 1952-ben rehabilitálták, lehetett ismét tanár, gimnáziumi igazgatóként dolgozott Kaposváron, majd a Tanítóképző Főiskolán az irodalom tanszék vezetője volt, valamint a Somogy megyei Írószövetség elnöke. Őt a fizikai munka nemesítette, és így voltam ezzel én is. Gimnazistaként nyaranta két osztálytársammal együtt culágerkedtem, majd az erdei termékeket begyűjtő vállalatnál voltam kocsikísérő. Indultunk reggel hat órakor, begyűjtöttük a falvakból az erdei termékeket, lejártuk Somogyot, Baranyát, Zalaegerszeget, majd Badacsonytomajban leadtuk az árut és elszámoltunk vele. Este tíz órakor végeztünk. Akkor tanultam meg a fizikai munka becsületét, valamint azt is, hogy érdemesebb tanulni.

- Édesanyja is dolgozott?

- Igen, ő is tanárnő volt Kaposváron. Az egyik általános iskolában kapott állást, bár egyetemi végzettsége volt.

- Azonnal fölvették az orvosi egyetemre?

- Igen, a szüleim külön is taníttattak biológiából és fizikából, hogy biztosan sikeres legyek. A teljes eminenciára sosem törekedtem, cum laude végeztem az egyetemet is, négyes volt az átlagom. Az orvoskar hőskorszakában tanulhattam itt, remek mestereim voltak, nagy volt az összetartás, és komoly megbecsültséggel bírt az orvoslás. A csoporttársaimmal ma is tartom a kapcsolatot, kiváló közösségbe kerültem. Közben udvaroltam a feleségemnek, Enikőnek, akit egyébként már 14 éves kora óta ismertem, mivel az édesapáink jóban voltak. Emlékszem, a Balaton partján találkoztunk, és amikor kijött a vízből, azt mondtam édesanyámnak, hogy ő lesz a feleségem. Nyugodtsága, bája, és a nyitottsága ragadott meg, továbbá rendkívüli műveltsége. Amikor befejeztem az egyetemet, összeházasodtunk. Ő eredetileg művészettörténész szeretett volna lenni, ám olyan erősen hatott rá általam az orvoslás, hogy ő is ezt a pályát választotta, aneszteziológus lett. Sok éven át dolgoztunk együtt, ő altatta a gyerekeket, én pedig operáltam őket. Mivel mind a ketten ügyeltünk, nem egyszer a műtőben beszéltük meg, mi a teendő a saját gyerekeinkkel.

- Jót tett a közös munka a kapcsolatuknak?

- Igen, kimondottan, és még humoros részei is voltak. Nyolc éven át egy vezetés alá tartozott az aneszteziológia, a sebészet, az ortopédia és a traumatológia. Altattunk, operáltunk, ügyeltünk. Előfordult, hogy én altattam a beteget. Volt olyan bácsi, akit nem sikerült intubálnom. Ezt le is jegyeztem, hogy a következő altatásnál a kollégám tudjon róla. Évekkel később épp a feleségem volt az, aki ezzel szembesült, ám neki gond nélkül sikerült az intubálás. Jókat derültünk a történteken.

- Miért éppen a gyermekortopédia felé fordult?

- Ennek sok összetevője volt. Ahogyan említettem, az édesanyám iránti tiszteletből érdekelt a csípőficam témaköre, másrészt akkoriban nagyon sok gyerek volt csípőficamos, harmadrészt pedig a főnököm, Barta professzor is erre a szakterületre irányított.

- Lélektanilag is más, mint felnőtteket műteni.

- Nagyon sajátságos valóban, ugyanakkor nagyon szerethető. Büszke vagyok arra, hogy külön osztályként sikerült létrehoznunk a gyermekortopédiát és a gerincgyógyászatot, egyedüliként az országban. Utóbbi mindenütt „mostohagyerek”, mert nagy kapacitást igényel, elvisz egy műtőt. A budapesti Ortopédiai Klinikának ma sincs gerincrészlege, gyermekortopédiája azonban van, Szegeden egyik sincs, és Debrecenben sem létezik külön.

- Önnek hogyan sikerült ezt megvalósítania?

- Ehhez nagyban hozzájárult a világlátásom, a külföldön tapasztaltak, és a makacsságom is. Foggal-körömmel ragaszkodtam a megvalósításához, munkatársaim neheztelése ellenére is. Szerencsére a mostani egyetemi és dékáni vezetés is partner abban, hogy fejleszteni tudjuk a gerincsebészetet, amire az egyik legdinamikusabban fejlődő iparág épül.

- Az Ön gerince hogyan bírta a sok órás műtéteket?

- Én is gerinces vagyok / mosolyog – a szerk. /, és olyan is előfordult, hogy mozdulni sem tudtam a fájdalomtól. Ez akkor történt, amikor a Balatonon építkeztünk, minden téglát magunk helyeztünk el a házunkon, és épp a létrán álltam. Mivel mindig volt nálunk orvosi táska, ezért megkértem a feleségemet, hogy ott, a létrán injekciózzon be. Merész lépésnek tűnt, hisz ő sosem csinált ilyet, és még kezdő orvos volt, de bíztam benne. Végül az irányításom alatt sikerült megoldania, és öt perc múlva már le is tudtam mászni a létráról.

- A lánya nem követte a szülei példáját, ő nem lett orvos.

- Ő a nagyszülei mintája nyomán tanítónő lett, majd elvégezte a mentálhigiénés főiskolai szakot is. Hosszú ideig Budapesten élt, első férje a Bartók Rádió irodalmi vezetője volt, tőle vannak a jelenleg 18 éves ikrek. Miután elváltak, Ausztriába ment férjhez, ott élnek már hetedik éve. A lányom évek óta próbálja érvényesíttetni kint a diplomáját, de ez nagyon nehéz, talán a mentálhigiénéssel sikerrel jár. Eddig alkalmi munkákból élt, de jelentkezett egy felsőfokú gyógyszertári asszisztensi képzésre, amit nemsokára befejez. Jelenleg ezen a szakterületen dolgozik. A fiamnak egy nyolcéves kislánya van, ők itt élnek Pécsett, a felettünk lévő szinten. Szerencsére nem vagyunk a terhére egymásnak, erre mi, idősebbek, különösen ügyelünk.

- Sportol valamit? Olyan délceg, akár tíz évvel ezelőtt.

- Ez elsőrendűen alkati dolog, de figyelek a mozgásra. Napi húsz percet mindig szánok rá, hisz  enélkül nem bírnám a műtéteket végigállni. A ház mellett van egy nagy kertünk, amiben dolgozgatunk, és jó időben ott a Balaton is, ahol ugyancsak van teendőnk. A természet közelsége feltölt, csakúgy, mint a kinti munka.

- Pihenésként pedig az irodalom és a zene jelentik a feltöltődést, jól gondolom?

- Pontosan, a zene és a szép könyvek. Legutóbbi, meghatározó olvasmányélményem Francoise Giroud: Életem Picassóval című könyve, amire a nejem irányította rá a figyelmem azok után, hogy ment a tévében a Picasso-sorozat. Ő Picasso élettársa, két utolsó gyermekének az édesanyja, valamint francia kulturális miniszter is volt. Írt Alma Mahlerről is könyvet, aki több neves osztrák művész felesége volt, az is csodálatos olvasmány. Nagyon fontosak ma is a baráti kapcsolatok a gimnáziumi, egyetemi évekből, a katonaság időszakából, no meg a munkatársi közegből. Ezeket rendszeresen ápoljuk, együtt iszogatunk, beszélgetünk, tarokkozunk.

Hírarchívum