- portrébeszélgetés dr. Pár Alajossal, a Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinikájának emeritus professzorával
Meglepett az őszintesége, az, hogy teljes nyitottsággal fordult felém, mondván, mindent elmesél, amire csak kíváncsi vagyok. A Janus Klinikai Tömbben, a tantermi blokkban található parányi szoba pillanatok alatt megtelt élettel. Sorjáztak a színes, érdekes, megmosolyogtató, néhol megható történetek. Sodort, vitt magával, egy pillanatig sem hagyta, hogy lankadjon a figyelmem. Olyan türelemmel és szenvedéllyel beszélt a máj betegségeiről, hogy már-már szakavatottnak érezhettem magam. Azt is elhitette velem, hogy ha egykor nála tanulok, csakis a májat kutatom. Hasonló elragadottságot láttam a szemében akkor is, amikor a lánya, az utódja került szóba, aki a társa, a követője lett ezen a szakterületen. Dr. Pár Alajos, a Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinikájának emeritus professzora különösen érdekes, sokszínű személyiség, akinek a legfőbb erénye - odaadása mellett - a szerénysége.
Schweier Rita írása
- Mióta lakik ebben a kuckóban?
- Egy-két éve, amióta a professzor emeritusok megkapták ezt a helyiséget. Rajtam kívül a klinika informatikusa dolgozik jelenleg ebben a szobában.
- Előtte hol volt a szobája?
- Engedje meg, hogy a választ korábbról kezdjem. 1962-ben végeztem itt, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, és az I-es számú Belgyógyászati Klinikára kerültem, ahol először gyakornokként, aztán tanársegédként, adjunktusként, docensként, majd egyetemi tanárként, végül professzor emeritusként dolgoztam. Ott volt a második otthonom. 2006-ban az orvoskaron egyszerre 16, hetven év alatti professzort nyugdíjaztak, köztük engem is. Ezután évekig még úgy dolgozhattam, mintha nem is nyugdíjaztak volna, a klinikán éltem, mint korábban. Átmenetileg még osztályom is volt, és a gyógyítás mellett oktattam angolul, magyarul, tartottam nagy előadásokat, vezettem kiscsoportos foglalkozásokat. Ezalatt - 2006 és 2016 között - negyven tudományos közleményem is megjelent. Később az osztályos gyógyító munkában már nem vettem részt, de a szakrendelésen „önkéntes segítőként” továbbra is jelen voltam, ami heti egy napot jelentett a járóbetegek ellátásában. 2019 januárjától ennek vége szakadt, több mint fél évszázados gyógyító munka után az emeritus professzor kollégáimmal együtt - egy levélbéli értesítés után - a szakrendeléseink vezetését, és a sok éve gondozott betegeink további ellátását át kellett adnunk. Ez nehéz pillanat volt, de szerencsére nem tartott sokáig, mert dr. Wittmann István professzor azonnal lehetőséget adott a munkám folytatására a II-es számú Belgyógyászati Klinikán és Nephrológiai Centrumban. Február elsejétől már ott zajlik a gasztroenterológiai és hepatológiai szakrendelésem. Hálás vagyok ezért. Dékán úrnak köszönhetően pedig - az oktatói megbízatás alapján - tovább is részt vehetek a graduális és a posztgraduális képzésben, emellett a különböző tanszékek felkérésére szívesen tartok előadásokat is a szakterületemről.
- Jelen van még a tudományos életben is?
- Ma már inkább aktív „tanácsadóként” művelem a tudományt. Ennek az az oka, hogy az utódom, a lányom átvette a stafétabotot. Gabi a végzés után a Mikrobiológiai Intézetben dr. Szekeres Júlia professzor asszony munkacsoportjában reprodukciós immunológiával kezdett foglalkozni, és ebből védte meg a PhD-jét is. Közben együttműködés alakult ki köztünk. Bekapcsolódott a vírushepatitiszek immunológiájának nálunk folyó kutatásába, és megfertőződött a hepatológiával. Megérezve ki nem mondott kívánságunkat, örömünkre dr. Mózsik Gyula professzor, intézetünk akkori vezetője meghívta őt a klinikára. Így lett PhD-vel gyakornok, majd végigjárva a lépcsőfokokat, jelenleg habilitált docens. A közös kutatómunka, fiatalos lendülete, elméleti ismeretei, és az első munkahelyével megtartott együttműködés révén szép eredményeket, nemzetközi sikereket ért el Boston, London, Peking, Sydney, Kairó, Párizs, Stockholm, Amszterdam és Bécs hepatológiai kongresszusain.
Ha visszatekintek a tudományos kutatásaink kezdeteire, dr. Jávor Tibor professzorról kell szólnom, aki 1968-ban, 42 évesen lett a klinika igazgatója. Nagy tudású, széles látókörű gasztroenterológus és klinikai farmakológus volt. 25 évig vezette a klinikát, amit szakmailag elismert, modern intézetté fejlesztett. Sokoldalú volt, jelentőséget tulajdonított nemcsak a saját szakterületének, de a hematológiának és az immunológiának is. A munkatársaknak önállóságot, a kutatáshoz ötleteket adott. Mint klinikus humánus és rendkívül betegcentrikus volt: arra tanított, hogy a beteg emberi méltóságát minden körülmények között tiszteletben kell tartani.
1970-ben tőle kaptam a feladatot, hogy foglalkozzam a májbetegségek immunológiájával. Előzőleg már ismerkedtem az autoimmun betegségek immunszerológiai diagnosztikájával, az országban az elsők között végeztünk immunfluoreszcens autoantitest vizsgálatokat. Mivel kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy a klinikusok nemzetközi szintű tudományos eredményeket csak az elméleti intézetekkel való együttműködésben tudnak elérni, kutatásainkat széleskörű kooperációban folytattuk: pécsi és budapesti immunológusokkal, hematológusokkal, virológusokkal, genetikusokkal, patológusokkal, és biokémiai laboratóriumokkal. A patológusok között ki kell emelnem dr. Kádas István tanár urat, akiről különösen nagy tisztelettel emlékezem meg.
A Jávor-klinika nyolcadik évében, 1976-ban már komoly szakmai elismerésben részesült a pécsi hepatológia. Dr. Magyar Imre professzor elhozta Pécsre a Budapesten rendezett Európai Gasztroenterológiai Kongresszus szatellita kongresszusát, a Nemzetközi Májkutatási Társaság rendkívüli ülését. Ennek a POTE elméleti tömbje adott otthont. Itt az a megtiszteltetés ért, hogy első előadóként és egyedüli kelet-európaiként számolhattam be hepatitis-kutatásaink 1970 és 1976 között elért eredményeiről.
Ezt követően is folytattuk a különböző májbetegségekben az immunfunkciók, a szabadgyök reakciók és az immunológiai diagnosztika vizsgálatát, ez vonatkozott nemcsak az autoimmun kórképekre, hanem az alkoholos és vírus eredetű májbetegségekre is. A kérdés volt, hogy az immunrendszer megváltozott működése milyen szerepet játszik ezekben a kórfolyamatokban, és ezt miként lehet kimutatni, befolyásolni. Valójában erről szólt az 1979-ben megvédett kandidátusi, és a 2003-ban megvédett MTA doktori értekezésem is.
Jávor professzor türelmére jellemző volt, hogy 1974-től négy éven át minden egyes nap megkérdezte: „Uram, hogy áll a disszertációja?”
1989-ben fordulópontot jelentett a kutatásainkban a hepatitis C vírus (HCV) felfedezése. 15 éve már tudtuk, hogy vérrel, transzfúzióval el lehet kapni egy olyan hepatitist, amit nem az A, és nem is a B vírus okoz (non-A, non-B hepatitis), csak nem volt meg a kórokozó. Ezt azonosították 30 évvel ezelőtt, és ez lett a HCV. Az is kiderült, hogy a vírus alattomos fertőzést okoz, és csak az esetek egynegyedében vehető észre az akut hepatitis, mert többnyire teljesen tünetmentesen zajlik. Ugyanakkor a HCV-infekció a fertőzöttek 75-80 százalékában nem gyógyul meg, krónikussá válik, a kimenetel pedig lehet tünetmentes vírushordozás, krónikus hepatitis, vagy 15-20 év után cirrózis és májrák. Az 1990-es évek elejétől fogva a HCV okozta hepatitis immunológiáját kutattuk. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi lehet az immunológiai, genetikai háttere a HCV-infekció krónikussá válásának.
Aztán Jávor professzor 65 éves korában történt nyugdíjazása után dr. Mózsik Gyula professzor került az intézet élére, aki nagy tudású, lelkes gasztroenterológus kutató, humánus belgyógyász és oktató volt. Fontosnak tartotta az oktatást, a kutatást, sok fiatal munkatársának szerzett külföldi tanulmányutakat. Tíz évig voltam a helyettese, jól megértettük egymást, sosem volt konfliktusunk.
- A krónikus vírushepatitiszes betegek kezelésében meddig sikerült eljutniuk?
- A HCV-vel kezdem: az 1990-es évek elejétől már gyógyíthattuk a C hepatitiszes betegeket a már több évtizede ismert vírusellenes és immunmoduláns szerrel, az interferon injekcióval, amit később még egy tablettás antivirális szerrel, a ribavirinnel is kombináltunk. Ez a kezelés egy éven át hetente adott injekcióval és sok kellemetlen mellékhatással járt, autoimmun és előrehaladott cirrózisos betegek nem kaphatták, és átlagban a betegek 45 százaléka vált vírusmentessé. Ezért volt mérföldkő a HCV történetében, hogy 2014-től a direkt ható antiviralis szerek (DAA) révén lehetővé vált az interferonmentes kezelés. A HCV életciklusát megismerve azonosítottak három olyan vírusfehérjét, amelyeknek a gyógyszeres gátlása a vírus eliminálásához vezetett.
A DAA-k ezen a három ponton támadják a vírust, eredményként a kezelt HCV-betegek 97 százaléka két-három hónap alatt meggyógyult a fertőzésből. Érdekességként elmondom, hogy kezdetben az első ilyen DAA egy napi adagja, azaz egy tabletta ezer dollárba, a háromhavi adag 84 ezerbe, átszámítva 28 millió forintba került. Természetesen ez világszerte felháborodást váltott ki, és a szakemberek kiderítették, hogy ez kétszázszorosa a reálisan kérhető árnak. Később – miután a világon sok-sok milliót eladtak – ment lefelé az ára, és négy éve már a hazai egészségbiztosító is meg tudja venni ezeket a készítményeket. Mára pedig térítésmentessé vált a DAA-kezelés minden HCV-fertőzött beteg számára. A legnagyobb probléma jelenleg világszerte az, hogy a HCV-fertőzöttek 80 százaléka nem diagnosztizált, nem tud a fertőzéséről. 2030-ra elvileg eliminálni lehetne a HCV-t, akárcsak annak idején a himlőt, ám ehhez fel kell fedezni és kezelni a HCV sok millió hordozóját. A WHO irányelvei és a nemzeti szűrőprogramok is ezt célozzák.
A hepatitis B vírust (HBV) több mint fél évszázada ismerjük, de a kezelése ma sem megoldott. Bár interferonnal és hosszan szedett vírusgátlókkal gátolni lehet a sejtekben a HBV szaporodását, de a szervezetből végleg eliminálni csak az esetek néhány százalékában sikerül. Van viszont hatékony vakcináció a HBV-fertőzés ellen, ami azonban egyelőre nincs HCV esetén.
- A májbetegségek minden egyes típusára létezik ma már gyógyszer?
- Többé-kevésbé. Az autoimmun hepatitiszt például szteroiddal kombinált, immunszuppresszív szerrel legalább két-három évig kell kezelni, hogy ne újuljon ki, és csak a betegek 20 százalékában lehet majd véglegesen elhagyni a gyógyszereket. Nehéz tehát a válasz arra a kérdésre, hogy gyógyíthatók-e teljességgel az ilyen típusú betegségek. Az autoimmun hepatitiszt egyébként ritka betegségnek tekintik, ezért a gyógyszergyárak nem törekszenek arra, hogy új gyógyszereket fejlesszenek rá. A gyógyszerelés sajnos nem sokban változott a harminc évvel ezelőttihez képest. Ez a helyzet a másik autoimmun májbetegség, a primér biliáris cholangitis, vagy a ritka, de a kezeletlenül súlyos genetikai betegség, a Wilson-kór esetén is.
A népbetegségnek számító alkoholos májkárosodás gyógyításának alapvető feltétele a minél koraibb szakaszban való teljes absztinencia, amit nagyon nehéz elérni és fenntartani. Ehhez szükség van a beteg elszántságán kívül az addiktológusok és az önsegítő csoportok támogatására is. Az absztinencia visszafordíthatja a cirrózis felé vezető folyamatot. A heveny alkoholos májgyulladás életveszélyes állapot lehet, amiben az immunmechanizmusok is szerepet játszanak, a hatékony gyógyszeres terápia lehetőségét ezen a téren jelenleg ebben is keresik.
A nem alkoholos zsírmáj története is érdekes. Az 1980-as években az amerikai Mayo Klinikán írták le először az akkor ismeretlen eredetű kórképet, amit jórészt a cukorbeteg, epeköves, elhízott nőkben észleltek, akik nem voltak alkoholisták, ám a máj szövettana mégis az alkoholos zsírmájhepatitiszre emlékeztetett. Innen kapta a nevét is. Ezután harminc évig jóformán senki sem foglalkozott vele, mire kiderült, hogy ma ez a leggyakoribb betegség a világon, a népesség 20-25 százaléka szenved benne. Bármilyen furcsa, de erre a milliókat érintő betegségre nem létezik olyan gyógyszer, amelyet speciálisan ennek a kezelésére törzskönyveztek volna. Mivel azonban a kialakulása függ a túltápláltságtól, a mozgásszegénységtől, a cukorbetegségre, a magas vérzsírra való hajlamtól, ezért a testsúlycsökkentés, a mediterrán étrend, valamint a fizikai aktivitás nagyon fontosak a kezelés során, a diabétesz és a zsíranyagcsere gyógyszeres rendezése mellett. Az életmódnak tehát döntő a szerepe.
- Azokban az esetekben, amikben a betegnek is hozzá kell járulnia a gyógyulásához, mit tapasztal? Az emberek képesek változtatni az életmódjukon, és tudatosabban, egészségesebben élni?
- Mindez sok energiát és türelmet igényel úgy a beteg, mint az orvos részéről, de azért az emberek zöme igyekszik, és megfogadja a tanácsokat. 15 évvel ezelőtt egy 30 év alatti nő olyan súlyos, alkoholos májbetegségben szenvedett, hogy a májtranszplantáció irányában kezdtük el kivizsgálni. Közben elhagyta az alkoholt, és annyit javult az állapota, hogy műtétre nem is volt szükség. Azóta is ellenőrizzük, és ma is teljesen egészségesnek tekinthetjük.
- Látva a szakrendeléseket, és az azokon tapasztalható zsúfoltságot, nem irigylendők az orvosok sem.
- Az biztos, hogy régen nem volt ennyi beteg, és ezért több idő jutott az ellátásukra. Bizonyos betegségekről ugyanakkor ma már többet tudunk, mint harminc évvel ezelőtt, a keletkezésükről éppúgy, mint a terápiájukról, ami megkönnyíti a dolgunkat. Persze azt mindig szem előtt kell tartanunk, hogy nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítanunk. Hámori professzor szavaival: „mindig a betegnek van igaza”.
- Miért épp az immunrendszer felé kanyarodott az orvosi tanulmányai során?
- Az első tanítómesterem az Ángyán-klinika volt adjunktusa, az infektológus, dr. Barna Kornél volt. Ő oktatta nekem először a belgyógyászatot, a fertőző betegségeket, és hívta fel a figyelmem az infektológia és az immunológia kapcsolatára. Ma is szeretettel gondolok rá. Az immunológiához tehát a fertőző betegségeken át vezetett az út.
- Azt mikor döntötte el, hogy orvos lesz?
- Gimnazistaként rajongtam az irodalomért, a versekért, József Attiláért, Adyért, és hasonlóan lelkesedtem a földrajzért is. Végül édesanyám súlyos betegsége kapcsán döntöttem el, hogy orvos leszek. Nem bántam meg. Itt, az egyetemen a „nagy generáció” tanított: Szentágothai, Donhoffer, Lissák, Cholnoky, Romhányi, Méhes, Hámori, Kerpel-Fronius, Környey. Negyedéves koromban lettem tudományos diákkörös a Gyógyszertani Intézetben, ahol dr. Méhes Gyula volt a professzor, dr. Szekeres László a docens, és dr. Varga Ferenc a mentorunk. Csoporttársammal, Rónai Évával együtt dolgoztunk, patkányláb ödémán a gyulladáscsökkentő hatás modellezését végeztük. Ebből született az első társszerzős tudományos dolgozatunk, amit a mentorunk írt meg német nyelven. A TDK-s társam pedig később a feleségem lett. / mosolyog – a szerk. / 1962-ben, a végzésünk után házasodtunk össze. Éva a Környey-klinikára került, ott lett neurológus. Amikor megszülettek a gyerekek, eljött onnan. Ő is dolgozik még, neurológiai szakrendelést vezet.
- Biztos vagyok abban, hogy jó tanuló volt, hisz különben nem kerülhetett volna az orvosi egyetemre, főként, hogy inkább a humán terület iránt érdeklődött.
- Valóban jó tanuló voltam, kitűnően érettségiztem.
- Milyen betegsége volt az édesanyjának?
- Sclerosis multiplex. 1943 táján betegedett meg, és 1954-ben, 48 évesen hunyt el. Gimnazista voltam akkor. Nagyon megrendített, innen is fakadt a gyógyítás vágya. Ő egyébként székesfehérvári tisztviselő családból származott, négy fiútestvére volt, ő volt a legkisebb, és az egyedüli lány. 1936 körül kinevezték postamesternek Zalába, egy ezer fős kis faluba, Zalaszentlászlóra, ahova a szüleivel együtt költözött. Ott ismerkedett meg az édesapámmal, aki uradalmi intéző volt a szomszéd majorságban. Én 1938-ban születtem, a húgom két évvel később. A szüleim a negyvenes évek végén elváltak, édesanyám és a nagyanyám nevelt bennünket. 1953-ban - édesanyám gyógyításának jobb lehetőségében bízva - a család úgy döntött, visszaköltözik a szülővárosba, Székesfehérvárra, ahol még éltek a rokonok is.
- A nagymamája megérte, hogy Önből orvos lett?
- Szerencsére igen.
- Milyen volt Zalaszentlászlón gyerekeskedni?
- Jó volt, szerettem. A Zala völgyében ez egy kis falu, egy kilométer hosszú főutcával és egy-két kisebb utcácskával. Csodás, dombos a táj, és a nagymama mindig mondogatta: olyan, mintha Svájcban lennénk. A faluban az ajtókat, a kapukat sosem zárták. A nagy munkákat, az aratást, a cséplést, a szüretet közösen, kalákában végezték, ilyenkor a fél falu megjelent. Jól ismertük egymást, mindenki köszönt a másiknak. A városban élőknek ez szokatlan lehet, bár amikor a Mecsekben, a Rotary sétányon, vagy a Mandulásban, a hosszú turistaúton sétálunk, ott is spontánul köszönnek egymásnak az emberek. Ilyenkor újra Zalában érzem magam. / mosolyog – a szerk. /
Zalaszentlászlón jártam az általános iskolát. Az alsó tagozatot egy tanítónő, a felsőt egy férfi tanító vitte. Egy évig Zalaszentgróton voltam gimnazista, majd a költözés után Székesfehérváron, a nagy múltú József Attila Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ott is érettségiztem. Onnan jelentkeztem aztán a pécsi egyetemre.
- Jó magaviseletű gyerek volt?
- Azt azért nem mondanám, mert otthon többször megfenyegettek, hogy javítóintézetbe adnak.
- Említette, hogy a klinika vezetőhelyetteseként tíz évig dolgozott dr. Mózsik Gyula professzor mellett. Nem vágyott arra, hogy Ön legyen az első számú ember?
- A pályázatomat ugyan nekem is illett beadnom, de nem bántam, hogy nem én kerültem ki győztesen. Nem vonzott az intézetvezetés, számomra elegendő volt a gyógyítás, az oktatás és a kutatói munka. Nagyon korán lett osztályom. 1968-ban Jávor professzor - akkor egyéves szakorvos voltam - adott egy harmincágyas osztályt, ahol osztályvezető tanársegéd lettem. Később is sokáig volt osztályom, ahol bőven volt feladatom. Törekedtem arra, hogy a megfelelő szakmai munka és fegyelem mellett emberi legyen a hangulat az osztályon, mert ez kihatott a betegek közérzetére is. Jó érzéssel és szeretettel emlékszem vissza ezekre az időkre, és mindazokra, akikkel akkor együtt tevékenykedtem. Tudom, hogy ők is jó szívvel gondolnak rám, és ezért sem vagyok elégedetlen az életemmel.
- Csodás gyermekei és unokái vannak, itt sorakoznak a fotóik a falon.
- Itt látható dr. Pár Gabriella docensnő 35 évvel ezelőtt. / mosolyog – a szerk. /. A balatonfűzfői uszodában készült róla a fotó, gyermekkorában kitűnően úszott. A bátyja is itt van, Alajos, ő négy évvel idősebb nála, és autógépész-üzemmérnök lett. Egy másik fotón a fiamnak a hatéves kisfia, a feleségem mellett pedig Gabi lányom két lánya, Zsófi és Kamilla láthatóak. Zsófi most fog érettségizni, és ide jelentkezett, az orvosi karra. Nagy izgalommal várjuk, sikerül-e a felvételije. Kamilla művészi hajlammal megáldott kislány, itt épp a zongoránál ül, ügyesen játszik, és nagyon szépen rajzol is.
A feleségemmel 57 éve élünk együtt, ő remek neurológus, a képzőművészet és a múzeumok szerelmese, és nem mellesleg kitűnően főz. Nagyon sok szép élményünk volt együtt, körbejártuk a világot, részben a szakmai kongresszusok, részben a kulturális körutazásaink révén. Ezek csodálatos, felejthetetlen emlékek.
- Büszkén csillogott a szeme, amikor mesélte, hogy Gabinak adta át a stafétabotot. Az azért csodálatos érzés lehet egy apának, ha a lánya az utánpótlása.
- Valóban az, tényleg büszke vagyok rá, és szép eredményeire. Ő döntött arról, hogy a mi hivatásunkat választja, egyik gyermekünket sem befolyásoltuk abban, milyen pályára menjen, ahogyan az unokáinkat sem.
- Bár ahogyan Ön beszél a munkájáról, cseppet sem csodálom, hogy megfertőzi a környezetét.
Nem kétlem azt sem, hogy amit a betegeinek tanácsol az életmóddal kapcsolatosan, azt saját maga is megfogadja. Ez látszik a testalkatán, a mozgásán, a vitalitásán.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy a feleségemtől kapom a szigorú tanácsokat, amiket meg kellene fogadnom. / mosolyog – a szerk. / Pontosan tudom, hogy mire kell figyelni, ám a betartást elhanyagolnám, ha otthon engednék. A hétvégéken kötelező programokként szerepelnek az életünkben a mecseki séták, nyáron pedig a szabadtéri uszodák, vizek látogatása. Korábban év közben is úsztunk a Hullámban, de ez elmaradt, mert állandóan foglaltak voltak a pályák.
- Odaül-e még a zongorához?
- Már nem, csak hallgatom a zenét, „mindenevő” vagyok. A rádióban, ha autózom, a retro felvételeket szeretem, de járunk komolyzenei hangversenyekre, Kodály- és Mester-bérletünk is van, emellett a színházbérlet is segít a rendszeres műélvezetben. Dr. Magyar Imre azt tanította, hogy „csak a művelt orvos lehet jó orvos.” Mostanság már nem annyira a versek, hanem inkább a novellák, és néha az életrajzi regények a főbb olvasmányaim, a hétvégéken pedig az Élet és Irodalom.