- portrébeszélgetés dr. Horváth Örs Péterrel, a Klinikai Központ Sebészeti Klinikájának emeritus professzorával
Ha sebésszel találkozom, a második pillantásom mindig a kezére esik. Talán azért, mert általában meghökkentően erős és nagy kezekkel vannak megáldva ennek a hivatásnak az elkötelezettjei. Az övé azonban finom, elegáns, akár egy művészemberé, pedig sosem zongorázott, de még csak nem is hegedült. Kedves és türelmes beszélgetőtárs, nem nehéz róla elképzelnem, amint órákon át odaadóan áll a műtőben és küzd a betegeiért. Állhatatosságát és szaktudását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hozzá fordultak mindazok, akik az emésztőtraktus, de különösen a nyelőcső és a gyomor speciális, súlyos betegségeitől, illetve annak szövődményeitől szenvedtek, amit csak kevesen tudtak jól kezelni. Ott a neve a legelismertebb gyógyítók között, és azok között is, akiknek klinikaigazgatóként a legjobb szakembereket sikerült csapatukba toborozniuk, ezáltal pedig egy nemzetközi rangú klinikát felépíteniük. Mindeközben megmaradt az önzetlensége, az érzékenysége, és nem utolsósorban a lágy szíve. Dr. Horváth Örs Péter, a Klinikai Központ Sebészeti Klinikájának emeritus professzora nagy alázattal mesél azokról az építőkövekről, amik életműve fontos részeivé váltak.
Schweier Rita írása
- Amikor telefonon hívtam, épp Hévízre készülődtek a feleségével, jót pihentek?
- Igen, aktív, kellemes pihenés volt, mivel napi másfél-két órát úsztunk, napoztunk, meglátogattuk a barátainkat, a borospincéket, és kirándultunk is. Másfél éve sokkal több időm jut a pihenésre - és nemcsak nyáron -, mivel azóta csökkent a teendőim mennyisége.
- Ez mit jelent pontosan?
- A szigorló hallgatók nyolcvan százalékát én vizsgáztatom, ez évi 250-300 embert jelent, a magyarok mellett az angol és a német diákokat is. Félévente 3-4 előadásom van mindhárom nyelven, van egy PhD-hallgatóm, és a tudományos munkákban is segítek. Emellett írok is, két sebészeti műtéttankönyvet szerkesztettem 2014-ben, amiknek az új kiadása jelenik meg hamarosan, jelenleg ezen dolgozom. Hetente kapok felkéréseket az országos tisztifőorvostól, a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsának fogalmazok előbírálatokat, és vannak alkalomszerű pályázatelbírálások is, évi öt-hat. Regulárisan már nem rendelek, de ha valaki megkér, akkor szívesen megnézem. Műtétet sem vállalok, csak kérésre megyek be egy-egy operációra. Mindez a régi munkaidőm 30-40 százalékát tölti ki. Akkoriban 10-12 órát dolgoztam, a hivatalos és külföldi utazásokat is beleszámítva.
- A szavaiból ítélve ez így meg is felel Önnek.
- Abszolút, ez ideális arány. Ha levesebb lenne, unatkoznék, ha pedig több, besokallnék. A korral az ember teljesítőképessége is csökken, még ha ezt nem is vallja be magának. / mosolyog – a szerk. /
- Az azért ritkaság, ha valaki három nyelven is képes oktatni és vizsgáztatni is.
- Egy komolyabb oktató jól beszél angolul, hisz a továbbképzések is ezen a nyelven folynak, ez a kötelező nyelv az egyetemen. Kénytelen voltam tehát megtanulni angolul, anélkül is, hogy külföldön hosszabb időt töltöttem volna. A német nyelvtudásom pedig onnan adódik, hogy 38 éves koromban - egy kicsit későn - kaptam egy Humboldt ösztöndíjat Münchenbe, ami miatt meg kellett tanulnom a nyelvet. Azóta is ápolom a németországi kapcsolataimat, ezáltal a német nyelvű oktatás nem jelent gondot, bár fel kell készülni rá, ami időigényes. Főleg most, hogy annyira már nem vagyok aktív.
- Szeret oktatni?
- Főként a gyakorlati oktatást szerettem, mert az emberközeli volt. Az előadások távolságtartóak, csak a vizsgán kerülhetünk kissé közelebb a hallgatókhoz, ami azonban egy kiszolgáltatott helyzetet jelent számukra, mert előtte nem teremtődött meg a valódi oktató-hallgató kapcsolat.
- Lágyabb ma a szíve a vizsgáztatásnál, mint volt fiatalabb korában?
- Nem, hisz korábban sem buktattam, csak nagyon indokolt esetben. Ez még a szegedi múltamra vezethető vissza, ott dolgoztam húsz évig. Az ottani főnökeim napokig a betegei voltak, ha muszáj volt buktatniuk, nagyon a szívükön viselték a diákok sorsát, és így vagyok ezzel én is. Bár az is igaz, hogy ötöst is nehezen adok. / mosolyog – a szerk. /
- Mégis ki kaphat ötöst? Aki jobban tudja Önnél is az anyagot?
- Nem. / nevet – a szerk. / Az kaphat ötöst, aki jól tudja az anyagot és a kérdéseim sem zavarják meg, azokra is helyesen felel. Ez igaz mindkét nemre.
- Ön tehát lágyszívű ember.
- Igen, lehettem volna szigorúbb a munkatársaimmal szemben is, akik csak azért nem lettek még sikeresebbek, mert nem végeztek megfelelő tudományos munkát. Utólag úgy látom, hogy rá lehetett volna bírni erre őket, akár betegfelvételi korlátozással is. Ha újrakezdeném, ezt biztosan másképp csinálnám. Sokan azért hagyják el az egyetemet és mennek el főorvosnak egy városi vagy megyei kórházba, mert úgy érzik, hogy nem tudják tartani a ritmust sem a nyelvtudás, sem a tudományos munka tekintetében a fiatalabbakkal, és ezt meg kellene akadályozni.
- Azt is nehezen viselte, ha a műtőben érte sikertelenség? Azaz nem úgy alakult egy-egy műtét, ahogyan tervezte?
- Természetesen minden kudarc megviselt, ugyanakkor egy jó sebésznek elengedhetetlen, hogy meglegyen tíz olyan tulajdonsága, amelyek fontosak a sikerhez. Az egyik ilyen a kudarctűrő képesség. Az sem jó, ha átlép egy-egy sikertelen eseten és nem viseli meg, ám ezt az állapotot tartósan nem szabad megőriznie, mert az kihat a többi betegre is. Szerencsére többségben voltak a sikeres beavatkozások, amik ellensúlyozták az egyszer-egyszer előforduló kudarcokat.
- Ha jól sejtem, a műtő volt a kedvenc színtere.
- Igen, és ez természetes annál, aki szereti a hivatását. A nehezebb műtétek jutottak nekem, amik sokáig tartottak és komplikáltak voltak. Átlagosan 5-6 órát töltöttem a műtőben, de volt 8-10 órás procedúra is. Szerették a munkatársaim, amikor heti egyszer-kétszer Budapestre kellett utaznom, mert akkor számukra is jutott hely a műtőben. / nevet – a szerk. / Mindenki szeretett ott lenni, és részt venni a nehéz, kihívásokkal teli feladatok megoldásában.
- Annak azért komoly előtörténete van, hogy miért éppen Ön tölthette a legtöbb időt ott.
- Mindenekelőtt kellett hozzá egy jó iskola, ahol el lehetett tanulni azt, miként lehet sikeresen operálni. Kellett hozzá továbbá lelkierő, fizikai állóképesség, gyors helyzetfelismerés és határozott döntéshozatal. Vannak kollégák, akik kimennek Angliába, ahol csak sérvet operálnak, napi hatot-nyolcat is, de mondhatnék más szakterületen is erre példát. Én nem tudnám elviselni az ilyen típusú, egysíkú munkát, számomra ez unalmas lenne. Az emésztőtraktus minden részén operáltam, természetesen volt, ahol többet. A nyelőcső és a gyomor volt a fókuszban, ezek műtétjét végeztem a legtöbbet, talán országosan is. Főként a nyelőcső jelentett nagy kihívást, hisz jórészt idősek voltak a betegek, és sok szövődménnyel jártak ezek a beavatkozások. Őket valóban jól kellett megoperálni ahhoz, hogy legyen esélyük a gyógyulásra. A szegedi mesterem nyelőcsősebészettel foglalkozott, általa jött az érdeklődésem, tőle szereztem sok tapasztalatot. Akkoriban nem volt konkurenciánk, mivel csak ott lehetett ilyen beavatkozásokat végezni, ahol volt ennek múltja, és azért ez egy nehéz szakterület is. Emiatt a fél ország hozzánk küldte a komolyabb beavatkozást igénylő eseteket.
- Miért komplikált ez a típusú műtét?
- Tisztában kell lenni a has, a mellkas és a nyak anatómiájával, és nagy a szövődmények kialakulásának az esélye, mivel többnyire 60 év feletti betegekről van szó. Még akkor is felléphetnek gondok, ha jól sikerül a műtét. Szükségeltetik hozzá egy nagyon jó intenzív osztály, jó aneszteziológus, radiológus, onkológus és szövettani szakember, azaz komoly csapatmunkát igényel, és ez korántsem mindenütt adott.
- Mennyi idő és gyakorlat szükségeltetett ahhoz, hogy úgy érezze, a „kezében van a szakma”?
- Hat-hétéves orvosként végeztem az első nyelőcsőműtétet, és tíz évre rá már én voltam az osztályvezető Szegeden. Nagyjából tizenöt éves gyakorlat kellett ahhoz, hogy elvállalhassam a komolyabb, a nyelőcső területén elvégezhető beavatkozásokat.
- Gondolom, megszámlálhatatlan a betegeinek és a műtétjeinek a száma.
- Évente körülbelül háromszáz műtétet végeztem, ha ezt beszorozzuk a szakmában töltött évek számával, akkor tízezres a nagyságrend.
- A kezdetekben sem rettentette el a beavatkozás nehézsége, valamint a komplikációk esélyének sokasága?
- Nem, vonzott a kihívás. Később pedig az, hogy más egyetemekről is kikérték a véleményemet, és az ország minden részéből küldték hozzám a betegeket. Tudományos munkát is jobban lehetett végezni ezen a beteganyagon, mivel nem volt túl gyakori betegség. Az epekőről vagy a sérvről már mindent megírtak, ezekről nehéz nemzetközileg is jelentőset mondani. Ez volt az egyik oka annak, hogy Pécsett is örömmel dolgoztak mellettem a munkatársaim, mivel tudományos hasznot is hozott számukra a nyelőcsősebészet. Annak érdemes az egyetemen maradnia, aki azt szeretné elérni, hogy szakmailag ő, és az általa vezetett intézet legyen a legjobb az országban, sőt, nemzetközileg is elismertté váljon. Már az elődeim is erre törekedtek.
- Önnek sikerült ezt elérnie.
- Amikor 45 évesen idejöttem Szegedről, akkor ez a klinika még nagyon szűk spektrumban működött. Azért sikerült a vezetői pályázatot megnyernem, mert nem volt helyi jelölt. Szegeden akkor már volt szívsebészet és vesetranszplantáció is, azaz létezett a sebészet minden ága.
Láttam a célt: építeni egy olyan klinikát, ahonnan sehova sem kell elküldeni a betegeket, aminek van mellkassebészete, plasztikai sebészete, transzplantációja, onkológiai sebészete, tehát mindene, ami sebészet. Ki is alakult egy egészséges verseny a különféle szakterületek között, egyik hajtotta a másikat. Nagy előrelépés történt a transzplantációk területén is, mert a munkatársaimnak sikerült nemcsak vesét, de hasnyálmirigyet is átültetniük. Reális reményünk volt a máj-és tüdőátültetésre is, ám sajnos a budapesti lobbi ebben megakadályozott minket. Sikerült azonban a plasztikai sebészetben is túlhaladni Szegedet. Kiváló szakemberei lettek ezen a területen is a klinikánknak, dr. Tizedes György csapata ma is a legjobb az országban. Nagyon nehéz műtéteket hajtanak végre, csodás eredményekkel. Öröm nézni, milyen szépen dolgoznak az esztétikai sebészet területén is. Dr. Pavlovics Gábor például mikrosebészettel foglalkozik, és egy-két milliméteres ereket is képes megvarrni a mikroszkóp alatt. Segítségével a nyelőcsősebészet is sokat fejlődött, és a bonyolultabb nyelőcsőpótlást is meg tudtuk oldani.
- Ezt a csapatot nemcsak össze kellett verbuválni, de egyben is kellett tartani.
- Ez most rosszul fog hangzani, de önző vagyok, aminek többféle értelmezése lehetséges. Önző voltam abban az értelemben, hogy mindent meg akartam teremteni a klinikánknak. Amikor 1992-ben idejöttem, akkor még csak én végeztem máj-és hasnyálmirigyműtéteket. Aztán megérkezett dr. Kelemen Dezső, aki Ulmban tanult, és elkezdte jobban csinálni a hasnyálmirigyműtéteket. A májműtéteket megtanulta Leeds-ben dr. Kalmár Nagy Károly, aki májtranszplantációkat is végzett, és kiváló lett ezen a szakterületen. Elismertem a munkájukat, és mindkét műtéttípusról lemondtam.
- Önzésről - a szó eredeti értelmében - tehát szó sem volt.
- Abban az értelemben mégis, hogy ha bármilyen említés esett róluk, akkor a háttérben a klinika is megjelent, és ilyenkor dagadt a keblem. / mosolyog – a szerk. / Még akkor is, ha ebben már csak kis részem volt. Az is többször előfordult, hogy egy-egy bonyolult esetet elküldtem szakértésre egy másik klinikára, ha tudtam, hogy ott valamely részterületnek van specialistája. Ehhez talán kell egy kis nagyvonalúság, ugyanakkor az önzés oldaláról is megközelíthető, hisz nekem származott volna belőle károm, ha nem vagyok elég hozzáértő és körültekintő. Nagyon fontos ismernünk a határainkat, mit szabad elvállalnunk, és mit nem.
- Elegendő támogatást kapott ahhoz, hogy ezt a klinikát az elképzelései szerint építse fel?
- Alapjaiban igen, ám amikor a vesetranszplantációt akartuk itt elindítani, azt Budapesten nagyon ellenezték. Ehhez kötődik egy kedves történet. Miniszter lett később abból az emberből, aki nagyon szegény volt az 1980-as években. A szülei Olaszországban éltek, és 1983-ban - első nyugati utunkként - kimentünk és találkoztunk velük. Kértek minket, hogy csempésszünk Magyarországra egy vastag aranyláncot. Nagyon szép lánc volt, a vámon a feleségem nyakában lógott. Amikor ebből az emberből miniszter lett, és a vesetranszplantációt terveztük elindítani, hozzá fordultam. A segítségével hetek alatt megérkezett a szükséges összeg ahhoz, hogy az osztályunkat a transzplantációra alkalmassá tegyük, és elintézték azt is, hogy ennek ne legyenek a fővárosban ellenzői. Így 1993-ban megindulhatott a vesetranszplantáció nálunk is. A pécsi egyetem vezetése is megadott minden támogatást, mindvégig segítően állt mellénk.
- Összegezve: jókor érkezett Pécsre, azaz jókor volt jó helyen.
- Valóban, kedvesen fogadtak, és tényleg minden jól alakult. Sajnos sok tehetséges embernek nem adatik meg az, hogy a képességeit kamatoztathassa. Nekem szerencsém volt ebben.
- Miért döntött úgy, hogy eljön Szegedről?
- Az akkori rektor úgy döntött, hogy nem belső embert hoz az ottani klinika élére, pedig lettünk volna többen is alkalmas személyek erre. Így aztán nem is próbálkoztam, hanem megláttam a pécsi lehetőséget, és ide adtam be a pályázatomat. 1991-ben történt ez. Nem akartam egy ismeretlen, új emberrel viaskodni Szegeden, így ha nem adódik Pécsett lehetőség, akkor elmentem volna Szombathelyre vagy Szekszárdra főorvosnak. A szegedi klinikán egyébként az ötödik voltam a korom szerint azok között, akik ott maradtak, és a többiek is nagyon tehetségesek voltak. Pécsett a korelosztás sokkal kedvezőbb volt.
- A felesége mit szólt ahhoz, hogy költöznek?
- Ő egy-két éven belül a szegedi Véradó Állomás vezetője lett volna, számára tehát nem volt egyszerű a döntés. Ugyan Pécsett is biztatták egy ilyen állással, ám végül ez nem sikerült, ezért elvállalt egy orvoslátogatói munkát, ami nem járt kötöttségekkel. Ez nagyban megkönnyítette a beilleszkedésünket, hisz a gyerekeinkre is elegendő időt tudott szánni.
- Megszerették Pécset?
- Nagyon. Az első két évben még volt bennem nosztalgia, de most már sokkal jobban kedvelem, mint Szegedet.
- A gyógyítás, az oktatás és a klinikaigazgatás mellett jutott elegendő ideje kutatni is?
- Igen, 18 PhD-s végzett a húsz év alatt, amíg irányítottam a klinikát, heten lettek professzorok, és még hárman válhatnak a későbbiekben azokká. Mellettük voltak még hárman, akikből szintén lehetett volna professzor, de ők sajnos elmentek a klinikáról, jelenleg külföldön élnek és dolgoznak.
Nemzetközi szintre három tudományos témával tudtam eljutni, és egy olyan van, amelynek itthon volt jelentősége.
Minden sebész álma, hogy egy olyan új műtéttípust vezessen be, amely tankönyvbe is bekerül. A refluxszal kapcsolatos az a műtét, amit azóta is idéznek. Ez azért volt fontos, mert korábban sok volt a sikertelen beavatkozás ennél a betegségnél.
A gyomoreltávolítás után ugyancsak sok problémával küzdöttek a betegek: felszívódási zavaraik voltak, nem tudtak megfelelően táplálkozni, leromlott az állapotuk. Ezt megoldandó bevezettünk egy szintén új műtéti típust, amiből sikeres dolgozatok is születtek. A legjobb dolgozatunk a 7-es, a legmagasabb impact faktorú sebészeti újságban jelent meg.
Tavaly pedig arról jelent meg cikkünk - és ez a harmadik, nemzetközi szintű sikerünk -, hogy a beteg nyelőcsöve védekezik a refluxszal szemben. Ezt vitatják, de egyet is értenek vele, ám ami a lényeg, sokat beszélnek róla. A cikk nyomán egy tucat újság megkért arra, hogy legyek a szerkesztőbizottságuk tagja, és egy világkongresszusra is meghívtak ebben a témában.
A törzsfejlődés alatt különféle alkalmazkodási mechanizmusok alakultak ki a növényekben és az állatokban. Darwin azt állította, hogy az egyedfejlődésben – a születéstől a halálig – azonban már nincs célszerű alkalmazkodás a megváltozott körülményekhez. Amit mi fogalmaztunk erről, az ellene mond a darwini tézisnek, és felülírja azt. Mi azt állítjuk, hogy az egyedfejlődés alatt is van alkalmazkodás az emberi szervezetben. Sokakat megdöbbentett az, hogy mi ezt le mertük írni.
Ami pedig a hazai sikert illeti, az a gyomor-és nyelőcsőrákkal volt kapcsolatos. Ez a két terület nagyon elhanyagolt volt az onkológiában. A betegek hamar meghaltak, és akkoriban még nem volt onkológia sem Pécsett. Hatágyas kórtermekben mi kezdtük el a kezelésüket citosztatikummal, ami nem volt veszélytelen, ám a tíz beteg közül négyből eltűnt a daganat, a szövettanász sem találta meg, holott ezek a betegek már előrehaladott stádiumban voltak. Nagy híre ment ennek Magyarországon, bár Japánban és Amerikában már írtak erről.
Újdonság volt a hasnyálmirigy transzplantáció bevezetése is Magyarországon Kalmár doktor jóvoltából, ami tudományosan ugyancsak érdekes és fontos lépés volt.
- Elképedve hallgatom, mert elképzelhetetlen számomra, hogyan fért bele ennyi minden az idejébe.
- Aki szereti a munkáját, annak járnak a gondolatai autóvezetés közben, vagy ha épp nem tud aludni, és eszébe juthatnak fontos dolgok. Én ilyen szerencsés ember vagyok. / mosolyog – a szerk. / Fontos hangsúlyoznom, hogy nagyon jó munkatársaim voltak, akik támogatták az ötleteimet, és meg is valósították azokat. Én csak felügyeltem őket. Komoly csapatmunka kellett ehhez.
- Egyszerűen fogalmazva: Ön volt az agy.
- Mondhatjuk ezt is, a többiek pedig a kemény munkások, akik szigorúan követték azt, hogy az általam kigondolt elképzelések jó úton haladjanak: behívták, visszarendelték a betegeket, laboratóriumi vizsgálatokat végeztek, nyomon követték őket. Ezekből születtek aztán a PhD-dolgozataik, és nekik is sikereik voltak. Közösek voltak ezek az elismerések, mindenki kivette belőlük a részét, és komoly munkát fektetett bele.
- A beszélgetésünk közben önkéntelenül is a kezére vetődik a pillantásom. Szép, finom keze van, nem olyan, mint a legtöbb sebészé.
- A műtősnők is nézik, és mindig dicsérik. / mosolyog – a szerk. / Szerencsére a manualitással sosem volt gondom, de azért vannak nálam jobbak ebben. Ahhoz, hogy valakiből elismert sebész legyen, fontos a jó manualitás, ám a siker kulcsa inkább a fejben lakozik: a gyors és határozott döntésein, a tájékozódási képességén sokkal több múlik. A mikrosebészetben van inkább szükség precíz, remek kézre és szemre, ezért az ilyen típusú műtéteket nem vállaltam. Az egyébként, hogy jó a kézügyességem, akkor derült ki, amikor versenyszerűen pingpongoztam.
- A zongoristáknak van olyan kezük, mint az Öné.
- Sajnos nem zenéltem sosem, de azt elhatároztam, hogy megszeretem a komolyzenét, mivel tapasztaltam, hogy sokaknak mekkora örömet szerez a hallgatása. Már jól haladok ebben, de még nem érzem azt a vonzódást, mint mondjuk egy Roger Federer által játszott teniszmeccsen. / mosolyog – a szerk. /
- Ön mezőkövesdi vagy balassagyarmati?
- Mezőkövesden születettem, de édesapámat gyakran helyezgették egyik városból a másikba, így inkább balassagyarmatinak érzem magam, mivel ötéves koromtól ott éltünk. Az általános iskolát és a középiskolát is ott végeztem, és az egyetemről is oda jártam haza. Balassagyarmat alvó kisváros volt akkoriban, nem történt semmi különös benne. A gimnáziumban nagy volt a különbség a faluban és a városban végzettek között, emiatt nem volt túl színvonalas az oktatás. Eredetileg biológus akartam lenni, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel. Nem volt rossz a pontszámom, de tízszeres volt a túljelentkezés, ezért elmentem a kórházba műtősfiúnak. Két hét elteltével már én gipszeltem be a törött lábakat, mivel nem volt elég orvos. Nagyon sok mindent rám bíztak, és ezáltal megnőtt az önbizalmam. Remek képzés volt. Sokat foglalkoztak velem, mert látták, hogy érdekel. Elhitették velem, hogy ha 18 évesen el tudok végezni orvosi feladatokat, akkor az egyetem után ehhez egészen biztosan nem fér majd kétség. Ezután bátran jelentkeztem az orvosi egyetemre, és fel is vettek.
Élettan gyakorlaton egymást kellett vénázni, és nagy volt a mellényem, mivel én ezt már tudtam. / nevet – a szerk. / Meg mertem fogni a békát is - Rána-teszt -, nem jelentett problémát a halottak boncolása sem, tehát sok előnyöm volt azokkal szemben, akik az iskolapadból jöttek az egyetemre. Műtősfiúként az utolsó három hónapot a kórház laboratóriumában töltöttem, mivel munkaerőhiánnyal küzdöttek, és hívtak segédasszisztensnek. Békát ott fogtam, és mikroszkopizálni is megtanultam. Engedték, hogy én adhassam ki, mennyi a beteg vörösvérsejtszáma, amit a főorvos az aláírásával nyugtázott. Közben rájöttem, hogy igazi, vérbeli kutató nem válhat belőlem, mert a precizitás nem volt az erősségem.
Nagyon örülök annak, hogy nem biológus lettem, hanem orvos. Akkoriban a szegedi orvosi egyetemen létezett egy évfolyam rangsor, ami a bizonyítványok eredményei alapján született. Nekem az első évfolyamon egy hármasom volt, a többi ötös. A hármast kémiából kaptam. Sok évvel később idejött a pécsi klinikára a kémiatanárom, és velem operáltatta magát.
- Túlélte a műtétet?
- Igen. / nevet – a szerk. / Mindenesetre emlékeztettem rá, hogy miatta nem lehettem aranygyűrűs. A mikrobiológián végeztem a tudományos munkát, és szükség volt közéleti tevékenységre is. A KISZ-ben is szorgosan ténykedtem, és ezáltal második lettem az évfolyam rangsorban. Választhattam, merre menjek tovább. Az első helyen végzett a Gyermekklinikát választotta, én pedig a Sebészeti Klinikát, ami akkor nagyon jó volt Szegeden. Remek oktatóink voltak. Addigra kikristályosodott bennem, hogy ez a szakterület tetszik leginkább, köszönhetően a műtősfiús múltamnak is.
- 45 éves koráig jól érezte magát Szegeden?
- Igen, bár négy évig albérletben laktunk a feleségemmel, mert a szüleink nem tudtak minket támogatni. Azután lakótelepi lakásba költöztünk. A fordulatot az hozta, amikor ösztöndíjasként kikerültem Németországba, ahol sikerült egy kis üzletet csinálnom azzal, hogy vámmentesen behozhattam sok mindent, amit itthon drágábban eladtam. Ezután már tudtunk lakást vásárolni egy sorházban. Ezzel már nagyon elégedettek voltunk, csak aztán Pécsre jöttünk.
- A szerelem tehát az egyetem alatt szövődött.
- Igen, csoporttársak voltunk a feleségemmel, akivel már az első félév után kialakult a kapcsolatunk, és a végzés után két, illetve öt évvel megszületett a két fiunk is.
- A szülei mivel foglalkoztak?
- Édesanyám tanár volt, édesapám pedig a mezőgazdaságban dolgozott, majd ötvenéves korában beiratkozott az agráregyetemre, és ő is tanár lett. Akkor készülődött az egyetemre, amikor én az érettségire, így együtt tanultunk. A biológia iránti vonzódásom tőle ered, sok érdekességre és fontos dologra felhívta a figyelmem, könyveket is adott. A keresztapám a műszaki egyetemen tanított, és rá akart beszélni, hogy menjek oda, mivel jók voltak az eredményeim matematikából és fizikából, és segíteni is tudott volna a felvételinél. Ám belegondoltam, hogy ott órákon át rajzolgatnom kellene, ráadásul precízen, és rögtön elálltam tőle. / mosolyog – a szerk. /
Értelmiségi család lévén fontos volt az olvasás, a nyelvtanulás és a sport. Mindkét szülőm jó sportoló volt, ezért a nővéremmel együtt engem is erre buzdítottak. Édesanyám három megyében volt asztalitenisz bajnok: Baranyában, Borsodban és Nógrádban, édesapám pedig a híres szolnoki vízilabdacsapatban játszott a háború előtt. Pingpongban én is ifjúsági bajnok voltam Nógrád megyében, majd az egyetem után teniszezni kezdtem, amit ma is folytatok. Négyszeres sebész bajnok vagyok. Nyaranta Balatonbogláron zajlik az orvosok teniszbajnoksága, és ott, legutóbb, a hetvenéves korosztályban második helyezést értünk el párosban, dr. Simon Gábor székesfehérvári gyermekgyógyász főorvossal.
- Boldog gyermekkora volt?
- Nem volt rossz, de a körülmények miatt lehetett volna jobb is. Kétszobás lakásban laktunk hatan, egyik szobában a nagyszülők, a másikban mi, a szüleimmel. Az osztálytársaim ezért nem jöttek el hozzánk, talán csak évente egyszer. Szerencsére nem nélkülöztünk, minden évben el tudtunk menni nyaralni, de autónk nem volt.
- A nővérével jóban voltak?
- Igen, ma is jóban vagyunk. Ő egy évvel idősebb nálam, belőle gyógyszerész lett.
- Melyik szülőjére hasonlít inkább?
- Talán mindkettőre. Édesanyám nagyon okos volt, édesapám pedig kitartó és szorgalmas, jó kombináció volt az ő párosuk.
- Gondolom, büszkék voltak Önre.
- Igen, hisz örömet jelentett számukra, hogy sikeres lettem és jó házasságban éltem. Szülőként már én is látom, hogy milyen nagyon befolyásol a gyermekeim sorsának az alakulása. A szüleim később Szolnokon laktak, ahonnan több beteg is jött hozzám. Ők hazatérve dicsérték a munkámat, és ez jólesett nekik.
- Szép ívű pályát járt be – elégedett?
- Igen, mindössze két dolgot említenék, ami nem sikerült: az egyik az akadémiai rang elérése, a másik a Széchenyi díj. Előbbit valószínűleg azért nem kaphattam meg, mert az egyik pécsi akadémikus nem engem támogatott, a Széchenyi díjra pedig fel voltam terjesztve, de a kormányváltás idején, az átadás előtt néhány héttel lehúztak a listáról. Az Akadémia - talán kompenzációként - tavaly Eötvös-koszorúval tüntetett ki. Akkoriban ezek bántottak, de túlzottan nem viseltek meg.
Hálás vagyok azért, hogy az egyetemtől mindent megkaptam, amit csak lehetett. Két nagy egyetemi projektet is vezethettem, a TIOP-ot és a HEFOP-ot, az egyik hárommilliárd forintos összegű volt. Többször felkértek a dékán-és a rektorhelyettességre is, de ezeket nem vállaltam el, mert a klinikai munkát fontosabbnak tartottam. Engem mindig elértek, ha szükség volt rám. A súlyos állapotú betegekre a hétvégéken is figyelni kellett, ezért sem vásároltunk nyaralót a Balaton parton. Azt gondolom, hogy száz kilométeren belül még el lehet vállalni egy állást - mondjuk Mohácson, Szekszárdon vagy Kaposváron -, de már az sem ideális, mivel nehezebben tudják behívni az embert, mintha öt percnyire lenne.
- Gondolom, nem került gyakran konfliktusba a munkatársaival.
- Nem, és a húsz év alatt az is csak négyszer-ötször fordult elő, hogy megemeltem a hangom. Tudták, hogy a beteg a legfontosabb, és azt is, hogy mit várok el. Ráadásul maguk is rájöttek, hogy ha pacientúrát akarnak építeni, ahhoz a beteggel jól kell bánniuk. Alapelvem volt, hogy az orvos ne politizáljon, és ne lehessen tudni róla azt sem, vallásos-e, mert ez nem tesz jót az orvos-beteg kapcsolatnak. Szerencsére a mi klinikánk nem politizált, nem tudtuk egymásról azt sem, ki, kire szavaz.
Azt nagy problémának tartom, hogy azt, aki jól és az átlagnál többet dolgozik, nem díjazza kellően az egészségügy. Kap esetleg néha egy-egy kitüntetést, de a permanens odafigyelés és a motiváció hiányzik.
- Emiatt is nehéz lehetett folyamatosan ösztönöznie a munkatársait. Értem már, miért fájlalta több nyilatkozatában is azt, hogy néhányan elhagyták a klinikát, és külföldön találtak jobb megélhetést.
- Sajnos nagyon tehetséges emberek mentek el, összeszámoltam: tizenkilencen. Fájlalom, de megértettem az indokaikat.
- Ön miért maradt itt?
- 1986-ban, a német ösztöndíj után marasztalt az ottani professzor, de az disszidálásnak számított volna. Aztán kineveztek ide, és akkor már nem tudtam elmenni. Más lett volna a helyzet, ha családi probléma, vagy valamilyen személyes, megoldhatatlan konfliktus lépett volna fel. Negyvenévesen azonban már nem lehet karriert építeni külföldön, csak pénzt keresni.
- A fiaiból nem lett orvos.
- Mindketten tehetségesek, de nem annyira sikerorientáltak, mint én voltam, számukra a nyugalom fontosabb. Egyikük informatikus, a másikuk csoportvezető a tankönyvelosztónál Budapesten. Egyiküknek négy, a másikuknak két gyermeke van, két lány és négy fiú, 2 és 16 év közöttiek. Egészségesek, szépek, okosak, csak sajnos nem lehetek annyit velük, amennyit szeretnék.
- Pingpongoznak a nagypapájukkal?
- Igen, az utolsó előttinek született unokám a legtehetségesebb ebben. Van otthon pingpongasztal, és remekül szórakozunk, amikor együtt játszunk.
- Azt is elképzelem, amint bogarat boncolnak a kertben.
- Sündisznót inkább, de mindig találunk valamit. Kicsit úgy élünk, akár vidéken, hisz van kertünk, ahol tüzet lehet rakni, szalonnát lehet sütni.
- Az unokázás és a tenisz mellett mi jelenti még a kikapcsolódást?
- A kert rendben tartása és az olvasás. Főként angol nyelvű szakmai kiadványokat és könnyedebb regényeket olvasok, amik fontosak a nyelvtudásom fenntartásához. Az is előfordul, hogy a feleségemmel biciklire pattanunk vagy nordic walkingozunk.
- Értem már, hogyan maradt fitt.
- Sokat teszek érte. Fiatalon még könnyű célokat kitűzni, idősebbként már nehezebb. Nyugdíjasként az a fontos, hogy a gondolkodásom és a mozgásom megmaradjon, karbantartsam az egészségem, és vigyázzak a barátaimra. Szerencsére több baráti körben is benne vagyok. Az elbutulás ellen pedig nincs jobb gyógyszer, mint a tanulás és a társasági lét.