Tehetség dolgában felérünk szinte bármely külföldi egyetemmel - interjú Dr. Miseta Attilával

2013. szeptember 6.


A felsőoktatás átalakításának iránya jó, ám a megvalósítás sokszor problematikus, mondja Dr. Miseta Attila, a pécsi orvoskar dékánja, aki a vezető tanártársak véleményétől teszi függővé, hogy jövőre is megpályázza-e a dékáni tisztséget. A professzor szerint fontos szem előtt tartani, hogy a gazdálkodás szolgálja az oktatást, kutatást, és nem fordítva.

Egy kis Somogy megyei faluból, Gölléből származik, ahol édesapja mai napig patikusként dolgozik. Mennyire volt fontos ez a háttér a pályaválasztása során, az egészségügy felé inspirálta, vagy épp ellenkezőleg?

Lényegében a göllei patikában nőttem fel, miután mint rengeteg más falusi patika esetében elől található a gyógyszertár, hátul a lakás. Ezzel együtt 18 évesen az érettségi és felvételi idején nem nagyon tudtam, hogy mi is akarok lenni. Nagyon jó voltam kémiából, fizikából, de a biológiát annak idején nem nagyon szerettem, és kifejezetten kedveltem a történelmet, több tanulmányi versenyen is részt vettem, és ez a szeretet a mai napig megmaradt hobbiként. Szüleim ezt a dilemmát egyszerűen oldották fel: azt mondták, hogy legyek orvos. Nekifutottam és mindjárt elsőéves koromban az egyik biológia előadáson találkoztam vendégelőadóként Kellermayer Miklós professzorral, akinek akkori kutatásai annyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy tudományos diákköri tagként csatlakoztam hozzá. Azóta, immár több mint 30 éve dolgozom a Laboratóriumi Medicina Intézetben.

Az nem merült fel Önben, hogy a kutatói, oktatói pálya helyett inkább a családi üzletet vigye tovább?

Hamar kialakult a mély elkötelezettség a kutatás iránt, Kellermayer Miklóssal barátság szövődött köztünk, amelyben persze voltak aztán feszültségek, de a mai napig töretlen a jóviszonyom első mesteremmel. Később sokat tanultam Kovács L. Gábortól is, elsősorban a vezetésről. Eközben végigjártam a ranglétrát az intézetben, idén lettem a vezetője, a karon pedig dékán-helyettes, majd dékán – a sors így hozta.

Pécsett kezdte és végezte orvosi tanulmányait, nem volt más munkahelye, mint a Pécsi Orvostudományi Egyetem, illetve a most már Általános Orvostudományi Kar. Nem is gondolt arra fel, hogy máshol próbáljon szerencsét?

Egy időben, már a kétezres évek elején Budapest komolyan felmerült mint alternatíva, de arra jutottam, hogy nem szeretnék a fővárosban élni. 18 éves korom óta vagyok Pécsett, és megszoktam, megszerettem a várost. Kétszer viszonylag hosszabb ideig a családommal együtt kint éltem az Egyesült Államokban, de végül mind a kétszer visszatértem, és közéleti szerepet is vállaltam itthon,  pedig korábban ilyet nem terveztem.

Milyen élményeket adott a kint töltött idő?

Először 1988-ban voltam kint, akkor azzal az elképzeléssel mentem, hogy az ottaniak minden bizonnyal tehetségesebbek és képzettebbek nálunk, hiszen az Egyesült Államok mégis csak az élen jár rengeteg területen, köztük a tudományban is. A tapasztalataim végül mindezt nem igazolták, ám az tény, hogy a munkához fogékonyabban állnak hozzá, emellett pedig az egész rendszer úgy van kialakítva, hogy ösztönözze a munkakedvet. Mi magyarok kicsit túl sokat szeretünk panaszkodni, és inkább kevesebbet dolgozni, az Egyesült Államokban mindez fordítva van.

A menni vagy maradni kérdése ma meghatározó a fiatal orvosgeneráció számára. Hogyan volt ez az Ön esetében, foglalkoztatta a tartós kiköltözés gondolata?

Máig élő jó kapcsolatokat szereztem, de komolyan sosem merült fel, hogy kint maradjak. A kint dolgozó magyarok általában két csoportra oszlottak. Az egyik alkalmazkodni próbált a külföldi légkörhöz, úgy tekinteni a dolgokra, hogy itt minden jobb és szebb, mint Magyarországon. A másik csoport bár elismerte, hogy itt tényleg több a pénz, és rengeteg dologban előrébb járnak, ragaszkodott az identitásához, és azt mondta, hogy bárhogyan is nézzük, végső soron mi Magyarországhoz kötődünk. Mindennek nem csak érzelmi okai vannak. Bár sok honfitársunk kitűnő karriert fut be külföldön, azzal fontos tisztában lenni, hogy az idegen származás bizony hátrányt jelent akár az Egyesült Államokban, akár más nyugati országokban. Mindez komoly korlátokat jelent az előrejutásban, hiába vannak erre rácáfoló, kiemelkedő tehetségek időről-időre. A magyarokat nem azért hívják Angliába, vagy mondjuk Németországba, hogy ott konkurenciát jelentsenek, hanem azért, hogy olyan munkákat végezzenek el, amit a helyiek nem tudnak, vagy nem akarnak, legyen szó akár orvosokról, akár más területeken dolgozókról. A kérdés másik oldalát persze a magyarországi körülmények jelentik, amiket jól ismerünk, de én optimista ember vagyok.

Említette, hogy hosszú ideig nem merült fel Önben a közéleti szereplés gondolata. Ezzel együtt dékán-helyettesként majd immár harmadik éve dékánként fontos szerepet vállal a kar életében, emellett pedig az erdélyi magyar nyelvű orvosképzés megszervezésében is oroszlánrészt vállal. Mi késztette arra, hogy a gyakorló orvoslás és a tudományos munka mellett ebbe is belevágjon?

Első amerikai utamról 1990 augusztusában tértem vissza. Az akkori folyamatokat nagy szimpátiával és érdeklődéssel szemléltem kintről és hazatérve azonnal belevetettem magam az egyetemi közélet újraszervezésébe. Nagyon hamar azonban csalódnom kellett, mivel azt láttam, hogy azt a minőségi ugrást, amelyet szerettünk volna megtenni, nem sikerült elérnünk. Ezután hosszú ideig csak a tudományos munkámra koncentráltam, kivonultam a közélet minden szintjéről – életem ezen periódusában sem „balról”, sem „jobbról” nem kedveltek különösebben. Sajnos ma Magyarországon óriási szerepe van annak, hogy az ember hogyan viszonyul különböző-kisebb nagyobb szerveződésekhez, legyenek azok vagy politikaiak, vagy szakmaiak, sokszor az előremenetel egyáltalán nem a tehetségen, hanem ezeken a viszonyokon múlik. Egy idő után azt gondoltam, hogy ez nekem is megy, és mint a mellékelt ábra mutatja, így is lett. (nevet)

Hogyan lehet összeegyeztetni mindezt a szintén egy egész embert kívánó tudományos munkával?

Nagyon nehezen, és igazából egyik területen sem vagyok elégedett a teljesítményemmel és a beosztottjaim teljesítményével sem, sokkal jobban szeretném végezni a munkámat. Néha nehéz a szerteágazó feladatokat összeegyeztetni, egy óriási intézményről beszélünk, ahol rengeteg szociális, emberi problémát kell kezelni. Ezzel együtt is abban bízom, hogy sikerült előrelépnünk és eredményeket elérni. Azt gondolom, hogy tehetség dolgában felérünk szinte bármely külföldi egyetemmel, kutatóintézménnyel, ami hiányzik, az a nyugodt, kiszámítható légkör és az anyagi megbecsülés ennek fenntartása és erősítése érdekében.

Épp három éve van hivatalban dékánként. Hogyan látja, mennyiben sikerült megvalósítani céljait?

Az első évemet mindenképpen szerettem volna arra fordítani, hogy feloldjam a rendszer feszültségeit és feladatot találjak minden munkatársam részére azokon a területeken, amelyek hozzájuk illettek – tekintet nélkül arra, hogy annó a választáson kit támogattak. Számos rendkívül értékes munkatársat fedeztem fel, akik képességeit igyekszem minél jobban kiaknázni, hiszen a legfontosabbak a jól képzett, tenni akaró munkatársak. Ennek szellemében fontosnak tartom a tehetséges, fiatal kollégák elvándorlásának visszaszorítását, több ösztöndíj rendszert is kidolgoztunk és útjára indítottunk kari forrásból ennek érdekében. Az idegen nyelvű képzési programjaink felfutása révén erre szerencsére sikerült saját erőből forrást biztosítani, és az innen származó bevételeket a lehető legracionálisabb módon használjuk fel. Öröklött probléma, hogy Pécsett az egyetemi klinikai hálózat rendkívül széttagoltan, sok telephellyel működik, és bár szakmailag a Klinikai Központ és a megyei kórház 2010 eleji integrációja indokolt volt, ennek kivitelezése komoly hiányosságokkal történt meg. Ennek komoly anyagi következményei voltak, ahogy annak is, hogy 2006 óta az egészségügyre fordított állami források GDP aránya először csökkent, majd egy ideje stagnál. A karnak emiatt komoly erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy konszolidálja a klinikum gazdasági helyzetét, hiszen meggyőződésem, hogy jó klinikai hálózat nélkül jó orvosképzés sem létezhet. Az egységes, integrált orvosképzés híve vagyok, vallom, hogy ezt a nagy egyetemen belül is meg kell őrizni – nem véletlen, hogy a négy magyar orvosképző hely rendre az első 10 helyen végez a hazai felsőoktatási rangsorokon. Külön öröm számunkra, hogy az elmúlt fél évtizedben kétszer is mi bizonyultunk ezen listák alapján a legjobb magyarországi orvosképző intézménynek.

A klinikai hálózat egyre inkább függetlenedő tényezőként jelent meg az egyetemi karok mellett, ám megítélésem szerint az a tény, hogy az egészségügyi ellátásra és az oktatásra különböző forrásokból érkezik a finanszírozás, nem járhat a rendszer szétszedésével, a szoftver és a hardver egy egységet képez, nem lehet pusztán gazdálkodási szempontok alapján döntést hozni. Ezen a területen sikerült előrelépést elérnünk, szinte teljes az egyetértés abban, hogy a klinikum és az orvostudományi karnak együtt kell alkotnia egy orvos és egészségügyi központot.

Nyugodt, kiszámítható légkörről beszélt az előbb, de az elmúlt három év – persze mehetünk akár lényegesen messzebb is – egyáltalán nem erről szólt a magyar felsőoktatásban. Hogyan látja az aktuális felsőoktatási reformot, milyen előnyök és hátrányok származnak belőle?

Az elmúlt évtizedek során mind a felsőoktatás, mind az egészségügy reformok és ellenreformok színtere volt, minden kormány, de esetenként akár egy miniszter vagy államtitkár váltás is gyökeres változásokat hozott az elvek és a célok terén. Újabb és újabb csodálatos ötletek kerültek elő arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene megváltani a magyar egészségügyet és felsőoktatást, pénz azonban egyre kevesebb volt erre, a szakmai szervezetek pedig szintén egyre súlytalanabbá váltak a gazdálkodásért felelős szervezetekkel szemben. Létrejött egy párhuzamos kinevezési rendszer, emellett a kincstári biztosok, kincstári főfelügyelők adták egymásnak a kilincset az intézményekben, inkább szerény, mintsem említésre méltó eredményekkel. A 2010-ben hivatalba lépett, most már egy minisztériumba tartozó oktatási és egészségügyi kormányzatnak nagy feladata volt ezt a keszekusza, túladminisztrált, rossz tendenciákat mutató rendszer helyrehozása. Az erőfeszítések mindenképpen tiszteletre méltóak, főleg annak fényében, hogy ahogy azt Klinghammer államtitkár úr is többször elmondta, a kilencvenes évek elején a magyar felsőoktatás átállt az olcsó diplomák előállítására, amely eredményeképpen a nívós reál diplomák száma aggasztóan lecsökkent, és a középiskolában is háttérbe szorult a természettudományos oktatás. Ennek fényében a felsőoktatási képzés átstruktúrálására tett törekvés támogatandó, bár az tény, hogy rengeteg ügyetlenség, hiba volt ezen a téren – nem csoda, hogy a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkárok „fogyóeszközök” voltak az elmúlt években. A reál oktatás megerősítésére tett kísérlet szerintem jó irány, persze mindezt a közoktatásban kellett volna elkezdeni, a megfelelő alapok nélkül nem tud működni a rendszer. Az irányok tehát jók, ám az a módszer, amely révén úgy akarunk változást, fejlődést elérni, hogy forráskivonással kényszerítjük öncsonkításra az intézményeket, nem működik. Ki kell mondani, hogy valóban vannak olyan intézmények, amelyek nem megfelelő szintűek, ezeket be kell zárni. Nyilván a helyi politikusok mindezt nem vennék jó néven, de hosszabb távon még mindig jóval kedvezőbb lenne mindenkinek, mint a mostani időről-időre végrehajtott forráskivonások. A pécsi orvoskarnál maradva, 2008-hoz képest egymilliárd forinttal kevesebb állami támogatásban részesülünk, a külföldi képzés felfutása révén vagyunk képesek talpon maradni. Ezt azonban nem lehet a végtelenségig folytatni: a magyar egyetemek a magyar értelmiség képzésére, utánpótlására jöttek létre, ez a fő feladatunk. Az idegen nyelvű képzés presztízst, hasznos kapcsolatokat és bevételt jelent, ám mindezzel együtt csak melléktevékenység. Fontos célkitűzésünk, hogy a meglehetősen periférikus helyzetben lévő Pécs nagyobb vonzerőt jelentsen. Ironikusan Kun Bélát szoktam idézni, aki a Tanácsköztársaság bukása előtt így kiáltott fel: minden elveszhet, csak Budapest nem! Ezen a téren a 2010-ben hivatalba lépett kormányzat az eredeti célkitűzésekkel szemben erőteljes központosításba fogott az oktatás és egészségügy terén is. Félő, hogy mindez ellentétes hatást ér el: a vidék még inkább perifériára kerülhet. Az a célom, hogy a pécsi orvoskar és az egész Pécsi Tudományegyetem versenyképes tudományos műhely legyen a fővárosiakkal szemben is. Ettől persze még sok tekintetben messze vagyunk, de ebbe az irányba kell mennünk.

Egy éven belül dékánválasztás lesz az orvostudományi karon. Milyen céljai, tervei vannak a következő évekre, évtizedre?

Gyorsan elszaladt a négy dékán-helyettesi év, és ez a három dékáni is, még sok tervem, célkitűzésem van. A legfontosabb számomra a vezető tanártársak véleménye, hogy indulok-e, az ő támogatásuk függvénye. A közeljövőben úgy vélem, hogy mindenképpen egyetemi reform következik, ezen a téren kitűnő az együttműködésem rektor úrral, de sajnos vannak visszahúzó erők. Úgy vélem, hogy a vezetők részére megfelelő mozgástér szükséges ahhoz, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket. Persze ehhez a felelősség is csatlakozzon! Ennek megfelelően mindenképpen előnyös lenne a nagy egységen belül egy önállóan gazdálkodó orvos és egészségtudományi centrum létrehozása, amely rengeteg intézményen belüli feszültséget is feloldana, csillapítana. Jelen pillanatban az egyetemi szenátusnak olyan ügyekben is döntéseket kell hoznia, ahol hiányzik a kompetenciája: nem hinném, hogy nekem kellene megmondani, hogy hogyan oktassák a bölcsészettudományokat, avagy a jogtudományt, és mindez persze fordítva is igaz. Szakmailag koherens rendszer kell létrehozni, és a szemünk előtt kell tartani, hogy a gazdálkodás szolgálja az oktatás, kutatási munkát és nem fordítva. Manapság sokszor mintha fordítva ülnénk fel a lóra. Ennek a rendszernek a létrehozásában való részvételem az egyik fontos feladatom a következő időszakban. Fontos az adminisztráció elburjánzásának visszaszorítása is: jelenleg sokkal több idő és energia megy el ilyen feladatokra, mint a modern nyugati, avagy mondjuk japán egyetemeken, mindez pedig a többletidőn és költségeken túl a hibalehetőségek számát is növeli. Sok tehát a tennivaló, ám szerencsére sok kiemelkedő munkatársunk van ezeken a területeken is.

 

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!