Schweier Rita írása
Megszületett az „Emlékezünk orvosainkra” sorozat 27. kötete, ami a Pécsi Orvosi Kar történetét dolgozza fel 1918-tól 2016-ig. A kötet eszmei szerzője és szerkesztője dr. Vincze János biofizikus, a SOTE, a DOTE és számos külföldi egyetem vendégprofesszora és vendégkutatója, aki közel egy évtizede döntött úgy, hogy emléket állít a múlt orvosi-emberi nagyságainak, és általuk egyben példát is mutat a ma nemzedékének. A magyar orvosi egyetemekről szóló könyvek egységes szemléletben íródtak, megjelenésüket komoly kutatómunka előzte meg, ami segített abban, hogy hiteles kép rajzolódjon az olvasó elé egyrészt az adott korról, másrészt azokról a lelki és hivatásbéli értékekről, amik mozgatórugói voltak az egyéni és közösségi küzdelmeknek.
Dr. Vincze János nagy lelkesedéssel és örömmel mesélt a magyar orvostörténettel kapcsolatos eddigi legnagyobb munkásságáról.
-Mi inspirálta arra, hogy egy ilyen hatalmas vállalkozásba fogjon?
-Az ötlet 2008-ban annak apropóján született meg, hogy a budapesti Semmelweis Egyetemen beszélgettem a hallgatókkal arról, mit tudnak az egyetem névadójáról, Semmelweis Ignácról. A válasz az volt, hogy semmit, és visszakérdeztek, melyik tantárgyban kellett volna tanulniuk róla. Azt feleltem, az orvostörténetben, ami azonban nem kötelező tantárgy, nem kell belőle vizsgázni sem, így aztán a diákok nem is választják. Az ismeretek hiányosságában szerepük van a kollégáknak is. Ha mi nem tiszteljük azt az előttünk járó generációt, aminek a vállára felálltunk, és általuk még messzebbre tekinthettünk, akkor ez nagy probléma, amivel szembe kell néznünk. Sajnos, ez jellemző a ma társadalmára, ha például valaki egy tudományos cikket szeretne publikálni, rossz néven veszik, ha a 2000 előtti időszakot említi. Márpedig 2000 óta elsősorban a technika fejlődött, és sokkal kisebb mértékben a tudomány, emiatt a technika fejlődése kiszorította a tudományét. Az átlagos tudományos kutatásra fordított összeg egy ezreléke jut ma a tudományra, a többi mind a technikára, és ez így van minden országban. Rájöttem tehát, hogy nagy hiányossággal állunk szemben, és az a dolgunk, hogy ezt pótlandó, magyar orvostörténetet írjunk. Megnéztem a korábbi orvostörténeti munkákat, és azt láttam, hogy a 400 oldalból 380 a nemzetközi orvostörténetről szól, és csak 20 oldalnyi foglalkozik a magyarral. Volt két nagy orvostörténészünk: Győry Tibor, aki 1938-ban halt meg, illetve Magyary-Kossa Gyula, aki 1944-ben, ám ezt követően - 1945 után - siralmas lett a helyzet, köszönhetően Schultheisz Emilnek, aki több mint 11 évig volt a Kádár-kormány minisztere, majd pedig Antall Józsefnek, aki miniszterelnök lett.
-Hogyan, milyen szempontok mentén született meg a legelső kötet?
-Úgy gondoltam, hogy beszélek néhány kollégával, és megkérem őket arra, hogy írjanak elhunyt orvosokról a teljes Kárpát-medence vonatkozásában, hisz magyar orvosképzés ma is zajlik a határon túl. Szempont volt az is, hogy ne csak arról a száz orvosról írjanak, akiket mindig szerepeltetnek az ehhez hasonló művekben, hanem mindazokról, akik életükben fontos szerepet töltöttek be a magyar társadalom egészségügyében. Szempont volt az is, hogy a legkülönbözőbb szakterületeken dolgozó orvosok is képviselve legyenek. Ma is 37-38 ezer orvos praktizál Magyarországon, és köztük a háziorvosok legalább annyira megemlítendőek, mint az egyetemi professzorok, előbbiek ráadásul sokkal több beteggel találkoznak. Lényegesnek találtam azt is, hogy a leírás, a megemlékezés annak a tollából szülessen, aki közel állt az illetőhöz: vagy tanítványa volt, vagy ugyanazon intézetben dolgoztak, vagy akár a tulajdon rokonai. Célom volt egyrészt a korrektség, másrészt a szubjektív megközelítési mód. Törekedtem mindemellett arra, hogy átíveljünk 200-300 évet. A lexikonoktól annyiban is különbözik ez a sorozat, hogy olvasmányos. Nemcsak azok kerültek bele a könyvekbe, akik tudományos tevékenységet végeztek a különböző orvosi egyetemeken, hanem mindazok, akik ott dolgoztak: kémikusok, biológusok, fizikusok, és az utóbbi időben az informatikusok is. Fontos volt számomra, hogy majdnem minden kötetben szerepeljen valaki a mai Magyarország területén kívülről is, és legyen benne egy-két régi, 18-19. századi orvos. Az írások eleinte felkérésre születtek, ma már azonban nem egyszer számomra ismeretlen emberek küldenek megemlékezéseket. Köszönhetően az eddig elkészült 32 kötetnek, komoly társszerzői csapat áll mögöttem. Az eddig megjelent könyveket be is mutattuk, ezeken a találkozókon a társszerzők előadtak arról a személyről, akiről írtak. A levezető elnökségben voltak társaim Erdélyből, Amerikából, Németországból, Angliából is, és erre nagyon büszke vagyok.
A legelső kötetben - ami 2008-ban jelent meg – nemcsak orvosok szerepeltek, hanem az egészségügyben dolgozó legkülönbözőbb szakmai ágak képviselői. Aztán a 9. kötetnél felmerült az ötlet, hogy fontos lenne bemutatni az egyetemek történetét is. Az első ilyen könyv a budapesti Semmelweis Egyetemről szólt, ezután következett a Debreceni, majd a Kolozsvári Orvosi Kar története, legutóbb pedig a Pécsi Orvosi Karé. Egy-egy ilyen mű megjelentetése 4-5 év munkájának az eredménye. Évi egy-két alkalommal el is megyek a bemutatandó egyetemekre, bújom a könyvtárakat, az antikváriumokat, hogy a lehető legteljesebb képet kapjak arról, amiről írni szeretnék. A pécsiek nagy segítségemre voltak, az orvoskari könyvtár például eljuttatott számomra egy több kilós csomagot. Egymásra pakolva 50-60 centit kitettek a könyvek és a fénymásolt dokumentumok. Támogatást kaptam dr. Miseta Attila dékán úrtól is, amit ezúton is köszönök. A legtöbbet Benke József köteteiből merítettem, aki részletes, jól dokumentált leírásaival sokat lendített a munkámon, ugyanakkor ő a könyveiben az összefüggésekre nem világít rá. Oka ennek az a szemlélet, ami 1945 után jellemezte az orvostörténetet. Leírja tehát, hogy egy akadémikust eltávolítottak az egyetemről, ám arra, hogy miért, már nem derül fény. Az akkori orvostörténeti munkák írói nem mentek utána, nem járták végig azt, hogy az általuk említettekben mi a valós, és mi nem az. Azon voltam, hogy a könyveimben rávilágítsak ezekre az összefüggésekre, azonban én is csak részleges eredménnyel tudtam ezt megtenni, mert nem mindenütt találtam utalást, forrást a kutatómunkához.
-Tudva azt, hogy a pécsi egyetemmel kapcsolatosan van egy fájó emléke, nehéz szívvel fogott-e bele a kar történetének felelevenítésébe? / 1991-ben pályázott a biofizikai tanszékvezetői állásra Debrecenből, Somogyi Bélával együtt. A POTE Rektori Hivatala indoklás nélkül visszaküldte Vincze János pályázatát, a kinevezett Somogyi Béla lett. - a szerk. /
-Bevallom, igen, bár annak idején nem mentem el Kelényi Gábor rektor úrhoz magyarázatot kérni. Somogyi volt az, aki elmondta nekem, hogy miért nem én lettem a vezető, és ezt meg is írtam a Pécsi Orvosi Karról szóló könyvben. Természetesen nem kizárólag a saját történetemmel kapcsolatos inkorrektség szerepel benne, hanem mások életútjának keresztezései is. Hasonlóan nagy törést idézett elő dr. Tigyi József akadémikus életében is az, hogy 1993-ban nem választották meg újra a Nemzetközi Biofizikai Társaság Elnökségének tagjai közé. Megjegyzem, azóta sincs a tagok közt magyar szakember. Az akkor történtek kihatással vannak még a mai magyar biofizika működésére is. Tigyi munkásőr volt, ez is igaz, de ez nem érdekelte az amerikai vagy a japán biofizikusokat. Elődjéről, Császár Elemér biofizikusról sem vett tudomást a pécsi egyetem, és ezt a hibát Benke József is elkövette a könyveiben.
-Miből fakad az a szándék, hogy Ön a valós igazságot akarja feltárni ezekben a könyveiben?
-Nekem annak idején azt mondták a szüleim, hogy magyar vagyok, és magyarként fel kell vállalnom mindazt, ami ebben az országban történik. A történéseknek részese vagyok akkor is, ha passzívan, és akkor is, ha aktívan veszek bennük részt. Mivel mindig is a tudománnyal foglalkoztam, ezért kizárólag az igazságot kerestem, hisz a tudomány csak az igazságot ismeri. Az ember csak úgy írhat meg egy cikket, ha abban az adott pillanatban tudatosan nem követ el hibát. Ez az, amit kifogásolok a tudományos és egyéb cikkekben, valamint a történelmi írásokban is. Az tévhit, ha azt hisszük, hogy a számítógép megoldja a tudományos igazságot, éppen ellenkezőleg, a technika az, ami fékezően hat a tudományra. Az emberi kreatív gondolkodásnak részei a tudományos hipotézisek, kísérletek, és az azokból származó következtetések, amelyekre a számítógépek nem képesek. Olyan nincs, hogy valaki tudományosan igazat mond, emberileg pedig hazudik. Senki nem két ember, ha valaki emberileg hazug, akkor az a tudományos cikkeiben is hibázik.
-Hogyan fogadják az emberek ezeket a felfedett igazságokat?
-Őszintén szólva nem szoktam őket erről megkérdezni, én elmondom, és elmondják azok is, akik egy-egy személyről megemlékeznek. Az mindenesetre látszik, hogy a könyvbemutatókon a hallgatóság döbbenten veszi tudomásul azt, hogy az elhangzottakról eddig fogalma sem volt, vagy már elfelejtette, és ezen alkalomból ismét előtérbe kerülnek. Azt tapasztaltam, hogy pozitívan motiválja a hallgatóságot, hogy alkotó, ember-centrikus és a hivatásukat szerető orvosokról hallhat előadásokat, és nem a mai divat szerinti pénz-központúság a fő szempont. Az igazság egy olyan érték, amire bármennyi szemetet teszünk, előbb-utóbb felszínre kerül. Nagyon büszke vagyok arra, hogy immár 32 kötetet írtunk, és ez a legnagyobb orvostörténeti sorozat. Ugyan orvostörténésznek soha nem tartottam magam, ám mégiscsak olyasvalaki lehetek, hisz mindig tiszteltem és becsültem az előttem járókat. A leggyengébb tanártól is lehet tanulni valamit, például azt, hogy észrevesszük a gyengeségeit.
-Az összes karról készült könyv hasonló módon szerkesztődik? Két fő részből áll, valamint egy névsorból, megemlékezésként az elhunytakról?
-Igen, kiegészítve olyan kritikai megjegyzésekkel, amelyek hosszú kutatómunka révén álltak össze. A Panteon-rész sajnos, mindenütt hiányos maradt, mert képtelenség lenne mindenkit beletenni a névsorba, az már terjedelmi problémákat vetne fel. Olyanok szerepelnek itt, akikről a korábbi kötetekben szerepelt már írás. Társszerzőimmel általában 18-20 emberről írunk megemlékezéseket, 12-20 oldalnyi terjedelemben, a könyvek összesen 350 oldalasak. Pécsett dr. Kutas László, dr. Lénárd László, dr. Mess Béla, dr. Pócsik István és dr. Szelényi Zoltán segítettek a legtöbbet, de felsorolni is nehéz lenne, összesen hányan vettek részt a közös alkotófolyamatban. A pécsi kötet elején a hosszú névsor – legalább 50 név – jelzi, hány ember járult hozzá a könyv megjelenéséhez, amit ezúton is nagyon köszönök nekik. Volt olyan, aki csak egy konferenciára szóló meghívót, vagy külföldi útjáról egy visszaemlékezést küldött, ezeket aztán beillesztettem a „Visszhang” című fejezetbe, ami apró töredékekből áll. Fontos megemlítenem, hogy társszerzőm volt dr. Schmidt Pál is, aki két csodálatos kötetet írt - talán az inspirálásomra - hasonló stílusban, mint én, de csak pécsiekről, dominánsan klinikusokról. Ezeknek a könyveknek a bemutatóján magam is ott voltam Pécsett.
Természetesen, nem minden került bele a Pécsi Orvosi Kar történetébe abból, amire fény derült. Példa erre a már említett dr. Tigyi József professzor története, aki budapesti lakásán sok mindenről mesélt nekem. Ő 1945-től 2016-os haláláig tagja volt a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek. Rengeteg történetet tudok tőle, ám mivel mindez személyesen, szóban hangzott el egy megkeseredett embertől – 1991-től már nem volt tanszékvezető – úgy döntöttem, a hallottak maradjanak meg a mi barátságunk emlékének. Mindazt azonban, ami dokumentálható, tartalmazza a kötet. Fontos forrásom volt a „Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Orvostudományi Kar Tanácsülése jegyzőkönyvének napirendi pontjai 1926-tól 1951-ig” című dokumentum, csak olyan dátumokat írtam bele a könyvbe, amiket ebből tudok. Az emlékezések azok a részei a könyvnek, amiket nem bíráltam felül, a rokonok-tanítványok-pályatársak gondolatait teljességgel elfogadtam.
-Hány kötetet tervez még megjelentetni?
-Bevallom, fogalmam sincs. A nyugdíjba vonulásom előtt eldöntöttük a feleségemmel, hogy írunk biofizikai tárgyú könyveket – mivel ez a szakmám – és rengeteget publikáltam ebben a témában. Az eredetileg tervezett 16 kötetből végül 45 született, ebből kiindulva a válaszom az, hogy ameddig bírjuk, addig csináljuk. A feleségem most is sokat segít nekem, átnézi az írásokat, névmutatókat készít. A következő kötetekbe – ami a 34. és a 35. könyvet jelenti – már küldtek anyagokat, és amíg ekkora az alkotókedv és az érdeklődés, addig biztosan nem hagyom abba. Jelenleg egyébként a 33. köteten dolgozunk, ami klasszikus formában jelenik majd meg, és több mint húsz elhunyt orvosról emlékezünk meg benne. Rájöttünk, hogy ezen kötetek alkotása lendületesebbé teszi az életünket, és a kreatív gondolkodás késlelteti az öregedésünket is.