-portrébeszélgetés dr. Losonczy Hajnával, a Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinikájának emeritus professzorával
Tágas, szép családi házukban fogad, közel a munkahelyéhez. Tizenhárom éve szemelték ki otthonuknak, nem utolsósorban azért, hogy táskákkal felpakoltan gyorsan odaérjen a reggeli megbeszélésekre. Még ma is szorgosan dolgozik, naponta bejár a klinikára, és ha szakrendel, kora este ér csak haza. A betegek leleteinek adminisztrációja, kivizsgálásuk intézése mellett angolul és németül oktat is, továbbá eljár mindazon konferenciákra, amik a szakmájában fontosak. Ha mindeközben esténként be-bekopog hozzá egy-egy szomszéd, mert nem érzi jól magát, a lehető legtermészetesebb, hogy őt is gondjaiba veszi. Így képzelem a „klasszikus, nagybetűs orvost”, aki a lényével gyógyít, csillogó szemmel, nagy elkötelezettséggel és alázattal.
Schweier Rita írása
-Mi a titka az aktivitásának, a fiatalokat is meghazudtoló lendületének, derűjének, kiegyensúlyozottságának?
-Alapvetően derűs személyiség vagyok, gyerekként is ilyen voltam, ám a receptet nem tudom. Nem sportolok, fiatalító krémeket sem használok, amire ellenben ügyelek, az az, hogy eleget pihenjek. Fontos, hogy aludjak legalább hét órát, ellenkező esetben az éjszaka végzett munkámat reggel újrakezdhetem.
-Derűs gyermekkora volt?
-Alapvetően igen, bár a szüleim elváltak, amikor én kilenc éves voltam, az öcsém pedig nyolc. Édesapánkkal folyamatosan kapcsolatban voltunk, de az édesanyám nevelt minket. Azt gondolom, hogy egy fiút jobban megviseli az, ha az apjával nincs szoros kapcsolata, mint egy lányt. Tüke pécsiek vagyunk, a testvérem Budapesten végzett egyetemet, és remek angol-magyar tanár vált belőle, jelenleg is a fővárosban él.
Édesapám volt a legfiatalabb, akit a jogi karon egyetemi tanárnak neveztek ki. Kormányzó gyűrűs avatása volt, ami azt jelenti, hogy minden vizsgáját kitűnőre teljesítette. A végzése után egy rövid ideig a kultuszminisztériumban dolgozott, majd lehívták Pécsre tanszékvezetőnek. Édesanyám tanárnő volt, az Orsolya Rend Tanítóképzőjébe járt Dombóváron, és itt ismerkedett meg az édesapámmal. Az apai nagyapám ugyanis a dombóvári vasútállomás igazgatója volt.
-A felmenői közt nem is volt orvos?
-Nem. Az apám akart orvos lenni, ám akkoriban nem volt elég pénzük arra, hogy az lehessen. De nem adta fel az álmát, mert amikor egyetemi tanárként dolgozott a jogi karon, beiratkozott az orvoskarra. Két évet el is végzett, ám a második év végén nem engedték neki, hogy anatómiából szigorlatozzon, mondván, hogy egy egyetemi tanárt ne vizsgáztasson egy nála rangban lejjebb álló ember. Nagy fájdalommal ugyan, de tudomásul vette, hogy bármennyire is szeretné, ez a pálya nem sikerülhet neki.
-A lánya pedig valóra váltotta az édesapja álmát.
-/ nevet – a szerk. / Mondhatjuk így is, én mindig orvos akartam lenni. Az apukám nagyon művelt ember volt, értett a zenéhez, az irodalomhoz, mindenről lehetett vele beszélgetni, így a különböző szerveinkről, és azok működéséről is. Az ő hatására kezdtem el zongorázni, és még akkor is játszottam, amikor felvettek az orvosi egyetemre. Egyszer eljött, hogy meghallgassa, hogyan zongorázom, és azt mondta, jobban teszem, ha orvosnak megyek. Budapesti életéből nagyon sok zenészt, karmestert ismert közelről, tudta, mit jelent, mivel jár ez a pálya, és igaza volt.
-A zongora most is itt áll a nappaliban, mint elengedhetetlen kelléke és emléke az életének.
-Amikor Budapestre költöztek a szüleim, akkor vették ezt a zongorát a nagyszüleim, mert az édesanyám is zongorázott. Ez egy páncéltőkés, jó minőségű hangszer, ám ma már nem játszom rajta. Nagyon ráférne egy felújítás, hisz 1937 óta üzemben volt. Maximálisan kihasználtuk, játszott rajta a fiam, a két unokám, én pedig segítettem őket.
-Az orvosi egyetemre azonnal felvették?
-Igen, summa cum laude végeztem.
-A belgyógyászat is egyértelmű választás volt?
-Az már nem teljesen. Az élettanon dolgoztam dr. Grastyán Endre professzor munkacsoportjában. A munkát, és őt is nagyon kedveltem. A férjem is ennek a csapatnak a tagja volt, így az egyetem elvégzése után több szempont miatt is szerettem volna maradni, ám abban az időben ott nem volt állás. A belklinikára kerültem, és utólag hálás vagyok érte, mert szeretek a betegekkel foglalkozni, nagyon érdekesnek tartom a hivatásomat, sok örömet jelent nekem. Ugyanazt tudom mondani, mint annak idején az apám, jobban jártam azzal, hogy gyakorló orvos lett belőlem.
-A hematológia hogyan találta meg?
-Amikor a belklinikára kerültem, dr. Barta Imre professzor azt mondta nekem, hogy szeretné, ha dr. Nagy Ibolya tanárnővel dolgoznék. Dr. Nagy Ibolya volt az, aki az I.számú Belgyógyászati Klinikán - akkor két belklinika volt - újonnan fejlesztett szakirányokat. Bevezette a véralvadási vizsgálatokat, az izotóp diagnosztikát, fejlesztette a radiológiát - ami akkor ugyancsak hozzánk tartozott - és az immunológia alapításában is tevékeny részt vállalt. Szélesedett általa a laboratóriumi tevékenység. Dr. Nagy Ibolya laborfőorvos és hematológus is volt, szerencsésnek tartom magam, hogy vele dolgozhattam, remek volt vele az együttműködés. Általa kerültem kapcsolatba a hematológiával és a véralvadással. Utóbbi nagyon nehéz területe a hematológiának, és kevesen értettek hozzá. Ő vezette be a veleszületett, illetve szerzett vérzékenységeknek a diagnosztikáját is laboratóriumi háttérrel, így ezeket a betegeket is gyógyíthattuk. Ez azóta is kedvelt területem. Amikor ő nyugdíjba ment, én lettem a hematológiai munkacsoport vezetője, megmaradtam a véralvadás területén, továbbá a rosszindulatú hematológiai betegségekkel is foglalkoztam, és teszem ezt ma is. Budapest után - elsőként a vidéki egyetemek közt - nálunk indult el az őssejt-transzplantáció, 1999 decemberében avattuk fel az őssejt-transzplantációs részlegünket. Ennek létrehozását a Hematológiai Szakmai Kollégium is nagyban támogatta, többször eljöttek hozzánk, megnézték a helyet, és a hematológus kollégákat is alkalmasnak találták a munkára. Azóta 675 transzplantáció történt nálunk, egyelőre csak autológ – azaz saját csontvelős – módon. Ennél bonyolultabb az allogén forma, amikor főként családtagoktól, rokonoktól kap a beteg őssejteket, ám ha ez nem megoldható, akkor idegen donoroktól is. Célunk, hogy ezt is megvalósíthassuk, ám jelen pillanatban még nem tartunk itt. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam azért is, mert remek munkatársaim voltak mindig, és vannak ma is, mindannyian a betegekért dolgozunk, jó hangulatban.
-A molekuláris genetikai vizsgálatokkal mikor kezdtek el foglalkozni?
-Dr. Nagy Ágnes kolléganőmnek köszönhető az, hogy ebbe is belefogtunk, ő vonzódott a genetikához. Tevékenysége a veleszületett trombóziskészség kimutatására irányult, és dr. Jávor Tibor professzor segítségével létrehozta azt a laboratóriumot, ahol elmélyülhettünk ebben.
-A hematológiai betegségek aránya, és terápiájuk miként változott az elmúlt évizedekben?
-Egyre gyakoribbak a hematológiai betegségek, és ez csak részben függ össze a diagnosztika fejlődésével. Sok tényező áll ennek hátterében, ide sorolom a környezetszennyezést, a konzerváló szereket, amiket kénytelenek vagyunk elfogyasztani, valamint a különböző foglalkozásokkal együtt járó károsító faktorokat is. A gyógyítás érdekében egyre több terápiás lehetőséget dolgoztunk ki és alkalmaztunk, és ez a folyamat ma sem ért véget. A hematológia az orvostudománynak az az ága, ami az utóbbi időben a leggyorsabban fejlődött, és ezt minden szubjektivitás nélkül állítom. Ennek csak egy példája a krónikus myeloid leukémia, amit az ún. Philadelphia-kromoszóma kialakulása okoz. Ugyan mindegyik rosszindulatú hematológiai betegségnek megvannak a genetikai hátterei, ám azt, hogy ezt a betegséget egyetlen genetikai abnormalitás okozza, más betegségnél még nem sikerült feltárni. Forradalmi változást hozott tehát ez a felfedezés.
-Megviselheti a betegekkel és a családtagokkal való rendszeres találkozás, a diagnózis közlése, valamint a kezelések szervezése úgy, hogy már jó ideje ezzel foglalkozik.
-Sokan meg is kérdezik tőlem, hogyan bírom, de a válaszom mindig az: csinálni kell, mert ha nem csináljuk, akkor a beteg rosszabb állapotba kerül, amibe belehalhat. Nagy hajtóerő, hogy az újabbnál újabb gyógyszerektől egyre többen gyógyulnak meg. Bevallom, sokszor dilemmázom azon, vajon eleget tettem-e azért, hogy kellően segítsem a betegeimet, de a gyógyításukra vonatkozó irányelvek fontos mankót jelentenek. Ha az ember naprakész ezekből, és jól alkalmazza őket, akkor azért megnyugvást érezhet. Arra mindig sok időt szánok, hogy elmondjam a betegeknek, pontosan mi a bajuk, milyen gyógymódja lehet ennek, és ezért ők hálásak. Arról, hogy milyen lefolyása lehet a betegségüknek, csak akkor beszélek, ha ők ezt kérik, és úgy látom, ez segít nekik. Örülök annak, hogy személyes kapcsolatot sikerül kialakítanom a betegeimmel.
-A gyerekekkel foglalkozó hematológusokkal milyen az együttműködés?
-Nagyon jó a kapcsolat, sokat dolgozunk együtt. A Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Hematológiai Munkabizottságának elnöke is vagyok, és az üléseinkre mindig meghívjuk a gyermekekkel foglalkozó hematológusokat csakúgy, mint azokat a kollégáinkat, akik a felnőtt hematológiai kezelőhelyeken dolgoznak a régióban. Évente négy-öt alkalommal találkozunk, és megbeszéljük a különböző új gyógyszerek hatékonyságát, alkalmazását mind a hematológiai, mind pedig a véralvadási betegségeket illetően. Ezek a rendezvények nagyon hasznosak mindannyiunk számára.
-Hogyan sikerül balanszíroznia a gyógyítás-oktatás-kutatás hármasában?
-Számomra első helyen mindig a gyógyítás állt, de kutatni is szerettem, hisz már az élettanon ezzel kezdtem a pályafutásomat. Két fő betegségcsoport érdekelt: a limfómák – ezen belül a krónikus lymphoid leukémiás munkacsoportot a kezdetektől vezetem – és a véralvadással összefüggésben a veleszületett, vagy szerzett trombóziskészségek. Két Markusovszky-díjat is kaptam az Orvosi Hetilaptól azokért a kutatásokért, amik arról szóltak, hogyan lehet kivédeni, illetve megelőzni a mélyvénás trombózist és a tüdőembóliát sebészeti beavatkozásoknál, továbbá belgyógyászati, illetve hematológiai betegségekben. Ez azért is nagyon fontos, mert a trombózis a második halálok ezekben a betegségekben. Amikor én kezdtem, akkor a véralvadás gátlására a nátrium-heparint alkalmazták, ezután jött a kis molekulatömegű heparin, ami könnyebben volt beadható, most pedig már a szájon át szedhető gyógyszerek minősülnek újdonságoknak. Ezeknek már négy-öt fajtája Magyarországon is elérhető. Ebben a témában dolgozunk tovább, mert egyrészt nem teljesen tisztázottak még a kezelésekre vonatkozó irányelvek, másrészt nem mindenki fogadja el azt, hogy meg lehet előzni a trombózist és a tüdőembóliát.
A daganatos betegség és a trombózis kapcsolatát először Jean Baptiste Bouillard írta le 1823-ban, majd Armand Trousseau 1865-ben beszámolt a gyomorrák, a hasnyálmirigyrák és a trombózis összefüggéséről. A megelőzés az alvadásgátlást jelenti, de erre csak azokban az esetekben van szükség, amikor a daganatos betegség nagy százalékban társul trombózisos szövődményekkel. Egy rizikófelmérő modell alapján ezek mára már jól feltérképezhetőek. Ebben a modellben szemléltetődik a tumor kiindulási helye, a kemoterápia - ugyanis ha ezek a sejtek szétesnek, akkor alvadást segítő, biomarker anyagok szabadulnak fel - továbbá fontos a trombocita szám, a hemoglobin szint, és a túlsúly felmérése is, utóbbi ugyanis ront a kilátásokon. Ezek alapján látni lehet azt, hogy kik tartoznak a nagy rizikófaktorú csoportba, ahol fontos a megelőző kezelések alkalmazása.
Különböző munkacsoportok dolgoznak szerte a világon ezen a témán, ezért állandó megbeszélésekre, egyeztetésekre van szükség az irányelveket illetően. A legutóbbi, egyben legfrissebb magyar irányelv a megelőzés érdekében folytatandó kezelésekről 2010-ben jelent meg.
Az ENDORSE-2 Hungaria vizsgálattal két alkalommal felmértük, hogyan alkalmazzák a profilaxist a kórházakban fekvő daganatos betegeknél - ezekért kaptam a Markusovszky-díjakat is. Mint kiderült, a belgyógyászati betegek mindössze 28 százaléka kapta meg a javasolt megelőző kezelést. Két évvel később, a megismételt felmérésnél – amit több megbeszélés, kórház-és beteglátogatások előztek meg – ez az arány már meghaladta a 40 százalékot. A kettő közti különbség szignifikáns volt. Azóta ez tovább javult, különösen a sebészeteken, ahol a betegek 80-90 százaléka ma már megkapja a profilaxist, ami nagy eredmény. Bízom abban, hogy a belgyógyászatokon is elérhetünk hasonló javulást.
-Angolul és németül is oktat, a németet sokáig egyedül vitte. Nem sok ez egy kicsit?
-De, megterhelő. Az angol programot vezették be először, ezzel indult az oktatás, a német jóval később jött hozzá. Öt-hat éve már, hogy főleg németül oktatok. Szerencsére érkezett segítségem, dr. Tóth Orsolya doktornő személyében, aki szintén hematológus, és reménykedem abban, hogy kiegészülünk egy másik munkatársammal is, akinek most lesz a PhD-védése. Ez azért is fontos lenne, mert a hallgatók száma egyre nő. Amikor kezdtem, mindössze hat német hallgató volt, most pedig már száz körül mozog a létszám. Hárman is kevesen leszünk hozzájuk.
-Kemény vizsgáztató? A belgyógyászatról az a hír járja, hogy nem a buktató tantárgyak egyike.
-Ez így van, ám aki nem képes legalább egy kettest produkálni, azt el kell küldeni. Mindig megbeszéljük a hallgatókkal, hogy mi az, amit feltétlenül tudniuk kell. A vizsgán először a hematológia tárgykörében kérdezősködöm, és ha már ott előfordulnak hiányosságok, akkor lezárul a vizsga. Ha ebben sikerrel jár, még akkor is megakadhat a véralvadással kapcsolatos kérdéseknél, tehát azért ezen a szakterületen is akadnak buktatók.
-Van utánpótlásuk? Lesz elég hematológus a jövőben?
-Úgy nyilatkoznak a hallgatók, hogy a hematológia az egyik legérdekesebb tantárgy, pedig szerintem ez az egyik legnehezebb. Természetesen nagy örömmel tölt el, amikor ezt mondják. Mindemellett a mi szakmánk is hiányszakma, és sokan azért nem választják, mert magas a halálozási arány a hematológiai megbetegedésekben. Bizakodó vagyok, de még nagyon sokat kell tennünk szélesebb körökben is azért, hogy kellően vonzóvá tegyük a hivatásunkat.
-Egy szem fia van, dr. Vereczkei András, aki a sebészeti klinikát vezeti. Eleget látta kisfiúként az édesanyját?
-Igen, erre nagyon figyeltem, a tudományos munkámmal csak akkor foglalkoztam, amikor ő már elaludt. A disszertációmat is a konyhában írtam meg. / mosolyog – a szerk. /
-Akkor ezért lett ő is orvos, mert nem látta a hivatás árnyoldalait.
-Ezért is, meg mert nagyon jó volt a kézügyessége, már hallgató korában a Gyermekklinika sebészeti osztályán dolgozott. Ott az osztályvezető aztán azt tanácsolta, hogy menjen el a felnőtt részlegre, mert ott jobban kamatoztathatja a tudását. Választásához hozzájárult az is, hogy a férjem nem gyakorló orvos, ő a munkáját főként ülve végzi. Őt látva a fiam még gimnazistaként azt mondta, hogy ő csakis sebész lesz, mert nem akarja, hogy a lába megmacskásodjon / nevet – a szerk. /. Azóta kissé változott a helyzet, hisz intézetvezetőként sok adminisztrációs feladata is van.
-Látom a lányunokái szép fotóit a polcon – van egy 23, és egy 13 éves. Mennyit találkoznak?
-Volt idő, amikor - váltottan a másik nagyszülőkkel - minden második vasárnap nálunk ebédeltek. Nagy örömmel főztem és főzök a családomnak, szeretek finom ételeket készíteni. Sokat voltunk együtt akkor is, amikor zongorázni tanultak, rendszeresen foglalkoztam velük. A Balatonon is együtt nyaralunk, és ha bármiben szükségük van a segítségünkre, jelen vagyunk.
-A főzés, és szép kis kertjének gondozása mellett a zenehallgatás tölti ki a szabadidejét?
-Igen. Olvasni is nagyon szeretek, bár jelenleg ez főleg a szakirodalmat jelenti. A zene talán a legnagyobb hobbim, a zeneszerzők közül Mozart és Bach a kedvenceim, de más klasszikus muzsikát is szívesen hallgatok. Van két bérletünk is a férjemmel, a Mester és a Kodály, előbbi érdekesebb, utóbbi gazdagabb. Előfordul, hogy más zenei eseményekre is elmegyünk, mert ezek jelentik számunkra a valódi feltöltődést. Ha hosszabb ideig nincs hangverseny, akkor már hatalmas a hiányérzetünk. Terveink szerint Budapestre is eljárunk majd koncertekre, ha már nem dolgozom. Eddig két alkalommal sikerült eljutnunk a Művészetek Palotájába, ami csodás élmény volt, bár meg kell állapítanom, hogy a pécsi koncerttermünk barátságosabb, és az akusztikája is jobb.